Viharfelhők...

Pillanatok alatt besötétedett, eltűnt a nappal... és ráfeküdt vállamra a sötétség. A viharfelhők félelmetesen gyönyörűek voltak. Vonzottak, s egyre erősödött bennem az érzés... közelebb!

Volt bennük valami borzongató. Sötét színekben pompáztak... mint a festőpaletta mélykékje... a bélyegzőpárna kormosfeketéje... és a gyárkémények mocskosszürke füstgombolyagja. Látni akartam bennük a szürkeség ködjét, a feketeség füstös árnyékát, vagy éppen azt, amikor a hirtelen előbukkanó cikázó vérvörös, narancsba hajlik át. Gyorsan mozogtak, s ösztönös vágy élt bennem, hogy láthassam a csatát. Érinteni akartam őket... bele szerettem volna veszni a látványba, vagy eltűnni... valahol egy felhő mélyén, hogy belülről is megnézhessem. Egyszerre éreztem a félelmet és a gyönyörűséget, s valami egészen furcsa, izgató borzongás futott végig a testemen.