Csókolja hűvösre...

Csend van, és siváran kúszott rám a reggel,
szellő borzongatott, vízhűvös kezekkel.
Sovány még a nappal, s szürke, mint egy várrom,
keresem a helyem, mint gomb a kabáton.

Hiszen mennék én is... csak nem tudom merre,
annyi út visz vissza, s kevés megy előre...
Mint megfáradt vándor, úgy adom fel álmom,
már nem ringatózom vékony pókfonálon.

Vagyok mint a fény, mely sziklarésbe szorult,
megtörve igyekszem, s elveszett a kiút...
Kóborol a múlt, mint szú az odvas fában,
hogyha nem találtok, elvesztem a mában...

Ha holnaptól mégis visszaköszön a Nyár,
s izzadt tenyerével ébreszt a napsugár,
arra vágyom majd, hogy jégbe hűtött arccal,
csókolja hűvösre testemet a hajnal...