... hulló gyesztenyék...

A vizek felett már megjelent a pára, s méternyi vastagon takarja a víz tükrét... mintha titkot rejtene. Szunnyad a városon az őszi hajnal. Unottan állnak a fák is, szomorúak. Alattuk ugyan erőlködnek még a nyári virágok, s az útszéli póznák cserepeiben is utolsó virágaikat bontogatják a muskátlik.

Mégis csend van. A buszon mindenki fázósan húzza össze magát, és szürke szemmel bámul a reggeli homályba. Kezdődik...! kevesebb mosoly lesz az arcokon, álmosabb lesz mindenki. Kedvetlenül, s fázósan indul munkába a város népe. Kár...! annyira kár...! de elszállt a nyár.

Szép évszak az ősz, ráadásul ily sok színt, egyetlen évszak sem tud festeni. Palettáját díszíti rozsdabarna, aranyságra, sáskazöld, narancs, felkelő és lemenőnapsárga, bíborvörös, tűzpiros, és így tovább... csupa melegszín. Idővel majd puha takarót képeznek a levelek a fák alján, könnyedén, és melegen huppannak a földre. Köszönés nélkül hagyják el éltető gazdájukat, mégis... mintha éppen színükkel hálálnák meg, a háromnegyedévnyi gondoskodást. Huncutul, kacsintva szöknek meg... egyetlen pillanat alatt, hagyva, hogy messzire vigye őket az őszi szél. Ők már sosem fognak találkozni gazdájukkal. Talán ez az oka, hogy nem búcsúznak... csak jeleznek a színükkel... és huss...! kacéran intve tovaszállnak. Vidáman, nevetve tekeregnek a szélben, s engedik, hogy az felkapja, és megforgassa őket. Nekik olyan mindegy, hogyan fejezik be rövidke életüket... hiszen mindenképpen vidáman teszik.

A parkokban is illatoznak még a virágok. Ugyan nem nyári pompájukban, de talán még annál is szebben nyílnak, mert a természet, még az elmúlást is ünnepli.  Az őszi napfény gyöngysárga sugarai, az égbolt kócsagfehér bárányfelhői, a gyep üdezöld selyme, a sejtelmes párapaplan, s az ezernyi titkot rejtő köd... mind azt üzeni számunkra, hogy nekünk lehet még tavaszunk...! de az ősznek már sosem... s látod...? ő, mégis megköszöni. Most olyan szelidek a sétányon a gesztenyefák is,  hiszen még élvezhetik a napfény gyengéd cirógatását.

Csendben ballagok, s a kavicságy halkan ropog a lépteim alatt.  A fákról a földre huppannak, aztán egy pillanat alatt ugranak elő tüskés ruhájukból, a mosolygó, mazsolabarna gesztenyék. Beterítik az egész sétányt. Tudom, ha séta közben finoman megfognád a kezem, én örömömben, tán még sírnék is egy kicsit... na nem zokogva, csak úgy, némán... de most csak tovább rugdosom a hulló gesztenyéket, s nézem, amint pattogva tovagurulnak...