Várunk...

Várunk...
egy véletlen percet, egy órát, egy napot,
hogy előbújjon valami a domb mögül,
történjen velünk olyan, ami nem szokott,
vagy megtaláljunk egyetlent, a sok közül.

Várunk...
hogy megmozduljon az, ami mozdulatlan,
mikor lelkünkön a fárasztó csend megül,
mint a tenger mossa partját lankadatlan,
s meglelt kincseivel sötét mélybe merül.

Várunk...
mert az utcák kövei hangosan nyögnek,
és alszik a por a szúrágta polcokon,
hegytetőre vágyunk, hogy láthassunk többet,
s virágot keresünk lehervadt lombokon.

Várunk...
hogy a föld, még egy nagyot forduljon velünk,
s megnézhessük mi van a túlsó oldalon,
s tán egy újabb csodát mutasson majd nekünk,
a még ismeretlen, abszintzöld partokon.   

Várunk...
egy újabb hetet, egy hónapot, egy évet,
mert nem hisszük el, hogy az, már rég elfogyott,
kiradíroznánk olykor az összes képet,
hisz festékük fénye, már ócskán megkopott.