Semmi sem változott...

Tudom, semmi sem változott,
csak üresebb lett a lég,
mit markol két kezem...
de párnámat épp úgy gyűröm
arcomhoz, mint rég,
s a paplanomat pontosan úgy ölelem.
Úgy alszom most is, mint a büdösbogár,
s lábam is fotelba gombócolom,
s nyüzsgök még, mit a sajtkukac... de folytatom.
Ha reggelente tükörbe nézek,
épp olyannak látom arcomat,
bár furcsább vonalak jelennek meg,
és egyre mélyebb lesz a karcolat.
Csak mérlegem ugorja át
a rég megszokott számokat,
mégis üresebb lett a csend,
pedig az összes hang megmaradt...
A szél is mindig besurran
a tágra nyitott ablakon,
s a sétány lámpásának fénye
éppúgy cikázik az arcomon.
Úgy jár a falon a tik-tak is, ahogy egykoron,
s a kávéillat orromba illan
minden áldott hajnalon.
Csak egyet nem tudok...
Hogyha semmi sem változott...
vajon miért lett minden annyira megkopott?