Elég lesz félhomály...

Talán csak a szavak fogytak el,
vagy épp elfáradt bennem valami,
nincs meg a cél, miért harcolni kell
és nem tudok már újat sem mondani.
Hová lettél szép szerelmes május,
miért nem érzem, hogy itt vagy oly közel?
Csak színeket látok és nyílnak a virágok,
szívemben mégis bánat rejtőzik el.
Megkértem a sorsot, epekedve, halkan,
- de biztosan nem hallotta meg -
nyújtson egy csöpp örömöt a bajban...
- bennem mégis az üresség remeg -
Add hát vissza az élet édes súlyát,
az ágy szeretve-féltő melegét,
a vekkerekbe szorult pásztorórát,
s az öleléseknek gyógyító erejét!
Nem kell már sok, csak egy gyöngyvirágnyi
törékeny pillanat, andalító csoda,
a régi májusoknak ízét visszahozni,
mielőtt bezárul a boldogság kapuja.
Ne aggass rám többé hazug kincseket
- hisz régen elgurultak igazgyöngyeim -
nem kell a fény sem, mely vakítón nevet!
- elég lesz félhomály, pislogó gyertyafény -
Ne kérd, hogy higgyem, amit nem hiszek
- már elfáradtam a tegnapoktól -
élni akarok még, legalább tízet...
csak adj még valamit... a holnapokból!

2012.05.01