Anna
Elbeszélés
Anna húsz éves volt, és csodaszép. Azt mondják, a legszebb kor egy lány életében. Oda is volt érte Péter, egy huszonkét éves egyetemista fiú, az életénél is jobban szerette Annát. Ez – többek között – abból is kiderült, hogy legféltettebb kincsét – egy medaliont – odaajándékozta a lánynak. Nagyapjától kapta ezt a medaliont, egy gyönyörű aranylánccal együtt, és a valamikori egész Magyarországot ábrázolta.
A fiatalok nagyon szerették egymást, csak a körülmények, azok nem szerették őket, nem adtak esélyt sem szerelmüknek.
Anna szülei lelkes hazafiak voltak, mint azt saját szüleiktől is tanulták.
Ahogy az ’56-os forradalmat vérbe fojtották, nekik menekülniük kellett, és Annának megadták a választás lehetőségét. A fiatalok sokat töprengtek, gondolkodtak ezen, végül úgy határoztak, hogy Anna sem teheti ki magát ekkora veszélynek, és mindenképpen el kell hagynia az országot. Azt még nem tudták, hogyan fogják túlélni, de az elhatározás megszületett. El sem búcsúztak rendesen, mondván, ha elcsitulnak a dolgok, Péter úgy is utánuk megy.
Anna könnyekkel a szemében, és egy édes titokkal a szívében, egy ködös éjjelen átlépte az Osztrák – Magyar határt. Péter úgy is jön – milyen boldog lesz…
A körülmények azonban másként alakultak. Teljes határzárlat. Közel húsz évig - egy lélek se ki - se be az országba szabadon.
Péter sosem nősült meg – szívében nem tudott helyet szorítani senkinek, mert Anna mellett egyszerűen nem maradt egy picinyke szabad szeglet sem.
Teltek az évek – a fiúból lassan idősödő ember lett, de a feledés, az nem ment neki – se kicsit, se nagyon. Nappalait lefoglalta szép, és szeretett hivatása, de az éjszakák Annáéi maradtak.
A külső, és belső politikai nyomás hatására idővel a helyzet enyhülni kezdett Magyarországon. Lehetővé vált az ország elhagyása minden további indok nélkül. Péter a helyzetet azonnal ki is használta, de – mivel soha egyetlen hírt sem kapott Annáról – nem tudta, merre induljon. Úgy gondolta, - miután anyagilag nem állt rosszul – a föld legszebb nyaralóhelyén fogja kipihenni harminc év fáradságos munkáját. Fellapozott hát szép utazási ismertetőt, és hamarosan meg is volt az úti cél – irány Acapulco, Mexikó világhírű turistaparadicsoma…
Hosszú utazás - különböző repülőjáratokon – fáradságos dolog túljutni rajta, Péter azonban elég jól viselte a dolgot.
Acapulco – a csodák, és gyönyörűségek tengerpartja – mindenütt fantasztikusan napbarnított lányok. Péter egész délelőtt a strandon sétált, élvezte a lágy óceáni szellőt, amely kellemesen elviselhetővé tette a mexikói nap forró sugarait.
Délben azonban történt valami – azt hitte, napszúrást kapott – mert olyat látott, amit első pillanatban délibábnak gondolt. Nem is nézett arra egy darabig, de azután már nem bírt szíve vad zakatolásával, és ismét oda kellett pillantania. A napozóteraszon Anna feküdt egy másik lány társaságában. Semmi kétség, ez Anna – csodálatos szépsége, az imádott vörös haj, és a medalion a nyakában, amit sokkal messzebbről is megismert volna – semmi kétséget nem hagyott ez iránt.
- Anna, tényleg te vagy az? Kiáltotta hangosan. A lány felé fordult, szemében meglepetéssel.
- Igen, Anna vagyok, és önben kit tisztelhetek, kedves Magyar honfitársam? Mindezt tökéletes magyarsággal mondta a lány, pedig nem tűnt húsz évesnél idősebbnek.
- Vagy tudod, mit? Tegeződjünk inkább, a korkülönbség ellenére, ha meg nem sértelek. Ritka erre a magyar vendég. De vajon honnan tudod a nevemet? És miért nézed olyan érdeklődve a nyakláncomat?
Anna ekkor - különös előérzetei rabságában – már nem mosolygott, de Péternek sem volt kedve a mosolygáshoz. Mindketten érezték, hosszú beszélgetésnek néznek elébe…
- Ráérsz Anna?
- Hát persze, bármeddig. Én itt élek Acapulcóban – ez egy hosszú, különös történet.
- Nem baj – mondta Péter – szeretem a különös, hosszú történeteket. Kíváncsivá tettél. Először is bemutatkoznék. Nevem Molnár Péter.
Anna falfehér lett a név hallatán, kis híján elájult.
- Mi baj történt kedves? Kérdezte Péter.
- Semmi, csak egy különös véletlen. Édesanyám említette ezt a nevet, amikor tavaly nyáron meghalt. Ez volt az utolsó szó, ami elhagyta ajkait, mondta a lány, és nagyon kemény küzdelmet folytatott könnyeivel – nem sok sikerrel.
Péter, ahogyan a lány szemeibe nézett, a szava is elállt. Egy kitörni készülő mexikói vulkán nézett vele farkasszemet.
Annának minden erejére szüksége volt, hogy folytatni tudja történetét. Mire befejezte volna, addigra kitört a tűzhányó, és forró könnyeivel áztatta Péter arcát, vállait. Mennydörgés helyett azonban csak halk suttogás kísérte ezt a szűnni nem akaró könnyesőt.
Ekkor váratlanul feltűnt a közelben egy csinos, napbarnított fiatalember, üdítőitalos poharakkal egyensúlyozva, mely művelet mindkét kezét lefoglalta.
Gyere gyorsan Sanyi! Kiáltotta Anna, ahogyan meglátta a fiút.
Megtaláltam Édesapámat! Vagy inkább ő talált meg engem. Ezt a mondatot azonban már csak Péter arcának suttogta, ahol már alig maradt szabad hely a rázúduló csókáradat miatt.
A két ember szorosan ölelte egymást, szívükben a szeretet virágai úgy összefonódtak, érezhető volt, hogy soha többé nem tudnak szabadulni ettől az édesen fájdalmas érzéstől…
Csöndes kis mexikói temető – Péter egy sír előtt térdel – Anna és Sanyi csak tisztes távolból nézelődnek. Ez magánügy, nem zavarhatjuk Édesapádat, mondja Sanyi.
Drága Anna – eljöttem hozzád – végre hazaértem…
A férfi csendesen könnyezve nézi a fejfát – a szemerkélő, langyos mexikói eső azonban minden „árulkodó” nyomot eltakarít…
