A Duna

Egy forró nyári délután megszokott helyemen, hatalmas, árnyat adó fák rejtekében üldögéltem a folyó partján. Annyira csendes volt minden, szinte valószerűtlen: Álombirodalom.
A Nap éppen alkonyodni indult a túlparton magasodó budai hegyek felé, de sugarai még csillogóan eljátszadoztak a vidám hullámocskákkal, melyek mintha valami dalt énekelgettek volna.
Fénylő nevedet hozta halkan felém a forró szél, de hiszen annyiszor ismételgettem ezen a helyen, a Duna megtanulta, és most megszólította sötét, elborult agyamat.
Egy pillanatra a folyó közepén, a csillogó fények között mintha a Táncoló Leányt véltem volna felfedezni - karját nyújtotta felém - én is...én is...
Ám ekkor egy harsány hajókürt ébresztette fel körülöttem az álmodó világot, hirtelen minden megmozdult, és én is - bár fájóan lüktető hiányoddal - beláttam: ideje hazaindulni. Lassan sétáltam kissé távolabb álló autóm felé, és közben csendesen reám borult a csillagoktól fénylő nyári éj.

M