Angyalhaj

***

A két férfi titkát

csak a liliomok ismerik,

ők azonban hallgatnak,

titkukat mélyen elfedik…

***

   A férfi fáradt, lassú léptekkel ballagott hazafelé közeli munkahelyéről – már nem volt fiatal, és erőnléte is jócskán alábbhagyott az utóbbi években. Keserű mosollyal gondolt vissza az elmúlt évekre, amikor még kerékpárral, jobb napjain kocogva közlekedett munkahelye és otthona között.

   Azok a boldog évek azonban már régen tovafutottak, szinte alig hagytak valami emléket maguk után. Élete nagy részét egyedül, magányosan élte le.

   Editke! Editke már csak a távoli múlt. Már csak egy álmodó emléke fiatalsága boldog éveinek – egy virágzó rózsabokor a közeli sírkertben.

A gyönyörű lány már csak élete legboldogabb öt évének fájdalmas emléke. Egy rablótámadás vétlen áldozata – a városi bankban vesztette életét, ahol akkor minden lángba borult. Van annak talán már harminc éve is. Azóta sem talált maga mellé olyan társat, akivel el tudta volna képzelni lassan múló éveit.

   Volt néhány barátja – a városi sheriff is közéjük tartozott – akikkel együtt nőtt föl ebben a kaliforniai kis városkában, amely leginkább csak útjában volt a hatalmas metropolisz, Los Angeles felé utazóknak. Nagy ívet képezett a későbbi autópálya, amely elkerülte ezt a városkát, és szinte alvó csendet varázsolt valaha forgalmas útjaira.

   Gondolatai most egy pillanatra megszakadtak.  Most ért a park bejáratához, ahol oly gyakran – mostanában egyre gyakrabban – pihent meg hazafelé tartó lassú, magányos sétája közben. A parkba lépvén a kedvenc fája felé tartott, melynek oly gyakran, és oly szívesen támaszkodott, hogy néhány percre összeszedhesse magát, és talán néhány szót is válthassanak. Régi szokása volt – hát persze, hogy Editkétől maradt rá ez is – beszélgetni a fákkal. Ez a fa egy különösen szép, vörös levelű juhar volt, amely soha sem nő túl magasra, de lombjai annál árnyasabbak. A legalsó ágát még most is könnyedén elérte.

   Ma azonban valami történt. Valami különös, mély gondolat, valami a múltból - És egy hang. Nem is volt ez igazi hang, talán inkább egy szellő fuvallatához hasonlított, vagy inkább egy halk, fájdalmas sóhajhoz, amely szinte nem is létezett…

A férfi azonnal meghallotta, de nem mozdult, még a fejét sem merte mozdítani, a hang irányába pedig különösen nem. Csendesen lélegezve, szinte mozdulatlanul várt. A hang is várt kis ideig, majd talán még halkabban ismétlődve kélt újra életre. Eredetére lehetetlen volt rájönni, inkább talán az iránya volt meghatározható; valahol a juhar ágai közt keletkezett és halt el épp oly haloványan. A férfi végtelenül lassan – talán egy régi némafilm mozdulatával – fordította tekintetét az alsó ágak felé. Az alkonyati fények fantasztikus gyönyörűséggel világították át a fa vöröslő lombkoronáját, és egy különös, csodálatos lény aranyfényű bundácskáját. Egy hatalmas szőrű cica tanyázott félénken az egyik alsó ágon – a látvány a férfit a nyári mezőn kötegekben hajladozó árvalány-hajra emlékeztette.

Angyalhaj; ez a szó jutott első pillanatban az eszébe erről a varázslatos képről. A vörös lángok csak még inkább kiemelték a cica páratlan szépségét.

A férfi tekintetét nagyon lassan fordította vissza, mintha semmit sem látott volna. Zsebéből egy édes aprósüteményt vett elő – ilyesmi mindig volt nála, mondván, jó lesz kínálgatni a kutyusokat, és magának sem vallotta be, hogy leginkább saját magát kínálgatta vele. A süteményt – oda sem nézve – helyezte el nagyon óvatosan a fa legalsó ágán. Tudta, hogy barátkozásra most semmi esély sincsen, ezek a cicusok nem éppen barátkozó lények.

   Az alkonyati fények lassan megtörni látszottak, és a férfi csendes léptekkel indult közeli otthona felé. Aznap vacsora közben sokszor eszébe jutott a park varázslatos csendje, és leginkább az a cica…

Gondolatban már el is nevezte Angyalhajnak. Nyugovóra térvén, nagyon régi emlékek jutottak eszébe, hosszan gondolkodott fiatalságán, amikor neki is volt egy cicája, de az éjszaka sötétje, az egyre sűrűsödő, emlékeit takaró ködök lassan mély álomba ringatták.

***

   Másnap reggel természetesen a parkon át igyekezett munkahelyére, és meg sem lepődött, hogy a cicának hűlt helyét találta, viszont enyhe mosolyt csalt arcára az a tény, hogy a sütinek is hűlt helye volt. Mosolyogva, jókedvűen ért be munkahelyére, és már délelőtt megállapította a tagadhatatlan tényt, hogy – bár sok volt az elvégzendő munka – hihetetlenül nehezen telik az idő. Butaságnak tartotta, és természetesen magának sem vallotta be, hogy egy cica – ha mégoly varázslatos is – hatással lenne az idő múlására. Az idő pedig – mintha csak ez lenne a legtermészetesebb dolga – egyre lassabban múlott. Lassan érkezett a délután, és még lassabban a munkaidő vége. A férfi egyszerre – gondolatai közepette – a parkban találta magát, éppen a juhar alatt. A cica természetesen már régen ott tanyázott, hiszen az édes sütit ő is nagyon szerette. Ismét szótlan, hangtalan percek következtek – mindenki a maga süteményét fogyasztotta éppen. A férfi fején – mint szinte mindig – most is ott díszelgett az a régi, hatalmas karimájú kalap. A következő pillanatban valami váratlan és hihetetlen dolog történt; mintha valami a kalap tetejére esett volna. A férfi még lélegezni is alig mert, és egy jó ideig el sem hitte, hogy Angyalhaj volt az a valami, amely most kényelmesen belégömbölyödött kalapja tetejébe. A tény azonban tény, és lassan haza kellett indulni. A csodás baráti közösség – a férfi, a kalap, és Angyalhaj – elindultak hazafelé.

***

  Útjuk egy sor üzlet előtt vitt el, és a férfi egyetlen kirakat előtt sem mulasztotta el megcsodálni a kalap különös vendégét. Lassan – tündéri szép kertes házikók között – a férfi házához értek. Egyikük sem tudta, hogy mi fog most történni, az ajtón azonban valahogyan be kellett jutni. Ahogy a nappali szobába értek, Angyalhaj eddigi kényelmes fészkéből rögtön egy alacsony szekrény tetejére ugrott, és teljes otthonossággal vette birtokba újonnan választott birodalmát. Az elmúlt napok nehéz emlékei után azonnal mély, nyugodt álomba gömbölyödött. A férfi megszokott karosszékében foglalt helyet, és hosszú ideig le sem tudta venni a szemét a békésen szundikáló kis csodáról.

***

  Az élet pedig gyönyörű, csak éppen észre kell vennünk. A titok abban rejlik, hogy a hosszú, munkával teli nap után otthon valaki vár…

***

  Ezek az idők nagyon gyorsan teltek mindkettőjük életében, és egyszer csak azt vették észre, hogy a nyár elröppent, mint egy lehulló falevél, és Immáron Karácsony közeledett feléjük. Ők ketten már hónapok óta együtt étkeztek a nagy asztalnál. Angyalhaj egy nagyon szép kis porcelán tányérkában kapta meg vacsoráját, és szinte tüstént az asztalon termett, hogy jóízűen elfogyassza. Az idő múltával csodaszépen kigömbölyödött, és nagy, erős, fürge cicává fejlődött. A hosszú napokon – míg a férfi haza nem ért – sokat bóklászott a szépen gondozott virágos kertben, kedvencei voltak a virágzó fehér liliomok, nem csak bódító illatuk miatt, hanem azért is, mert olyan kellemesen simogatták a bundáját bujkálás közben. Igaz barátokká váltak Angyalhaj és a liliomok. A kertet azonban eszébe sem jutott elhagyni. Igaz, hogy mindig talált valami újdonságot, amivel eltölthette az idejét. Ahogy azonban a férfi megjelent a kapu közelében, attól kezdve szinte elválaszthatatlanok voltak egymástól.

***

  Történt egy szép napon, hogy Angyalhaj békés szunyókálását kedvenc szekrénye tetején különös zaj zavarta meg. Mintha halkan nyílt volna az ajtó… Elcsodálkozott, hiszen a férfi még nem érhetett haza, alig múlott dél. Angyalhaj teljes csendben, és nyugalomban várta a szokatlan zaj folytatását. Hirtelen egy különös, borzas alak jelent meg a szobában – egy zsákkal a kezében – és éppen Angyalhaj szekrénye felé tartott. Úgy látszott, ott sejtette a legértékesebb dolgokat. Angyalhaj még lélegzetét is visszafogva, csendesen lapulva várt. Éppen nyitotta volna a szekrényajtót, ekkor azonban különös dolog történt. Két pengeéles karmokkal teli lábacska csapódott arcába, mély, fájdalmasan vérző nyomokat hagyva maga után. A betörő egyik szemére örökre megvakulva, iszonyú fájdalmak közepette, üvöltve menekült a nyitva álló ajtón keresztül, a kertkapuban azonban már a sheriff várta, ugyanis már órák óta figyelte a gyanús külsejű, ólálkodó alakot. Amint a betörőt megbilincselve a kocsijába ültette, körülnézett a kis házban is, azonban mindent rendben talált, még Angyalhaj is békésen pihent a szekrény tetején, mintha semmi sem történt volna. Ő és a sheriff már régen összebarátkoztak, a sheriffnek is volt régebben otthon egy gyönyörű cicája, és ez persze azonnal összehozta őket, barátok lettek. A sheriff úgy gondolta, a történtekről telefonon értesíti barátját, azonban a munkából hazajönnie nem kell, mert semmi nem történt a házban, ami ne várhatna délutánig, majd akkor találkoznak.

***

  Az estét baráti hármasban töltötték – volt miről beszélni – és a sheriff Angyalhajat nagy dicséret közepette kitüntette egy becsületrenddel, amely ebben a kis városban mindenkinek járt, aki betörőt fogott el. Vidám perceik hosszan belenyúltak az éjszakába…

***

  És az élet ment tovább – a kisváros élte eseménytelen hétköznapjait. Itt jóformán soha nem történik semmi. Vagy talán csak néha…

***

  Lassan - Karácsony közeledtével – a csend kezdett kissé feloldódni. Mindenki szeretteire gondolt, régi és újabb kapcsolatok kezdtek feléledni, az emberek egymás társaságát keresték. Történetünk egy ilyen napon folytatódott. Az emberek ünnep közeledtével sokszor éjszakába nyúló beszélgetéseken, összejöveteleken találkoztak, így természetes volt, hogy délelőtt szinte senki nem tartózkodott az utcán. Kivéve talán a férfit, aki éppen kertjében dolgozott, lévén éves szabadságán, és természetesen Angyalhaj, aki éppen a liliomok között bóklászott elalélva illatuktól. Ám hirtelen ismeretlen, izgalmas illat kélt az enyhe szellőben, és Angyalhaj azonnal felfedezőútra indult. Csak nagyon ritkán óvakodott ki az utcára, és akkor sem tartózkodott kint, csak rövid ideig. A mostani alkalom azonban kivételesnek számított. Az ellenállhatatlan illat egy elgázolt madártetemből származott, melyet valaki az úttest szélén hagyott, és amely Angyalhajat hosszas szemlélődésre, szimatolásra késztette. Minden figyelmét lekötötte az ismeretlen zsákmány, így aztán nem figyelt a környezetében zajló történésekre.

  Ismeretlen suhancok közeledtek hatalmas motorkerékpárjukon, jócskán eltúlzott sebességgel, és szemmel láthatóan bizonytalan, nehezen uralható állapotban, amely nem is volt csoda az egész éjjeli

mulatozás, italozás után. Az utas most is egy nagy üveg italból kortyolgatott, sűrűn kínálgatva a vezetőt is, aki nem utasította vissza őt. Szinte egyszerre pillantották meg Angyalhajat, és szinte egyszerre született a gyilkos gondolat - fogadjunk, hogy nem találod el! Angyalhaj mit sem sejtve a veszélyből, izgatottan tanulmányozta zsákmányát. A hatalmas motor éppen derekán találta el, azonnali halálát okozva. A részeg fiúk azonban ebbe nem nyugodtak bele, visszafordultak nagy ívben, és újra át akartak hajtani áldozatukon. A férfi azonban tanúja volt a jelenetnek, és mire a fiúk visszatértek, már vadászfegyverével állt odakint az út szélén.

  Hatalmas dörrenés verte fel az utca csendjét, és a motor halott vezetőjével, hatalmas lendülettel repült az út szélén lévő mély árokba. A nagy zuhanást a másik fiú sem élte túl. A sheriff tanúja volt a jelenetnek, ugyanis percekkel előbb észrevette a részeg motorosokat, és utánuk indult. A kocsiból kiszállva, fegyverét kézbe véve azonnal barátjához sietett, és mindketten gyorsan a ház felé indultak.

Odabent a sheriff azonnal elmondta gondolatát a férfinek, miszerint ő maga lőtt a részegekre, mert nem engedelmeskedtek jelzésének, és el akartak iszkolni előle. Az utcán szerencséjükre nem tartózkodott senki, és a mentők kiérkezéséig sem volt egyéb szemtanú. Mivel fegyverük egyforma volt, ezért minden bonyodalom nélkül megvalósíthatónak tűnt a terv. Ha mégis vizsgálat lenne később, simán felcserélhetnék a fegyverek csöveit, mert az azonosító szám a fegyverek egyéb részén van. A sheriff ezután kiment az útra és behozta kis barátja, Angyalhaj holttestét.

  A férfival abban egyeztek meg, hogy Angyalhajat kedvenc tartózkodási helyén, a liliomok között helyezik örök nyugalomba.

  Másnap reggel találkoztak is, és elvégezték szomorú feladatukat. Mindketten érezték, hogy ez a Karácsony teljesen más lesz, mint a régi, megszokott Karácsonyok…

***

A két férfi titkát

csak a liliomok ismerik,

ők azonban hallgatnak,

titkukat mélyen elfedik…

2013.12.04

M