Egy hideg téli szonett

Alkonyattájt indulok el utamon,

sötét kísérőm a szomorú magány.

Süvítő hideg szél fut át a havon,

jégpáncél ül a hattyúk csodás taván.

Más most a világ ebben a pagonyban,

az élet mind meleg vackába búvik.

Lassú itt a tél a fenyves vadonban,

Az idő is ólomlábakon kúszik.

De él reménye az ifjú tavasznak,

szívet melenget a fényes kikelet,

S apró lelkekben források fakadnak.

A tél úgysem lehet örök, tiszta ég

követi csodás tavaszunk lábnyomát,

s lassan felolvad majd a tavon a jég.

M