Hóvirág és falevél

   Falevél vidáman nyújtózkodott a reggeli napfényben, melengette öregedő ereit, az éjszakai hideg, és a hajnali hűvös harmat kellemetlen érzéseket keltett szinte egész testében. Most azonban nagyon jól érezte magát, az éltető napsugár új erőt öntött elhalt részeibe, és ismét úgy érezte, az élet örök, a nyárnak sosem lesz vége.

***

   Hóvirág mély álomban, gondosan elrejtőzve a tavalyi avar alatt, csodás képeket látott. Magát látta gyönyörű fehér ruhában, amint társaival igyekszik megtörni a Hatalmas Tél uralmát, és elűzni az oda nem illő hó maradékait is, hiszen Tavaszváró idők jönnek. Most érkezett el igazán az ő ideje. Elsőként kell hirdetnie a csodás Tavasz közeledtét, tudatva fűvel, fával, virágokkal, madarakkal, hogy már csak egy piciny kitartásra van szükség.

***

   Falevél egyik ilyen hűvös reggelen ijedten vette észre a változást. Nagyon erőtlennek érezte magát, erős szára sem tartotta már őt biztonságosan a hatalmas Platánfa ágán, ahol egész Nyáron több száz társával együtt a leghevesebb viharoknak is ellenállt. Most viszont úgy vette észre, hogy szép zöld ruhája mintha kifakult volna, és egyik sarkában egy barnás foltot is meglátott, nagyon megrémült. Ez lenne a vég? Az nem lehet, hiszen olyan erős még a napsugár, csak ezek a hideg éjszakák ne lennének.

***

   Hóvirág, teljesítve magasztos életcélját, a Tavasz közeledtének jó hírét átadva mindenkinek, akit illet, lassan visszahúzódott a jó meleg avarba, hogy új erőt gyűjtsön, és amikor egy év múltán ismét közeledik az ő ideje, kipihenten, boldog mosollyal ismét közölhesse mindenkivel az örömhírt. Mire a Nap ereje végleg eltüntette a hó minden nyomát, ő már mély álomban várta az új Tavaszt.

***

   Falevélnek szörnyű álma volt. Azt álmodta, hogy valamikor sok vihart kiállt, erős szára teljesen elgyöngült, és már nem bír kapaszkodni az öreg Platánfa ágába - Ő pedig csak zuhan, zuhan vég nélkül a semmibe. De akkor ijedt csak meg igazán, amikor az első napsugarak előbújtak, legyőzve az éjszaka uralmát. Ugyanis sok-sok társával együtt a földön találta magát, és ahogy végignézett harmatos ruházatán, hát azt teljesen sárgásvörösnek látta. Hamarosan azonban megnyugtatta az a tény, amelyet először még magának is alig mert bevallani, hogy ez a ruha még jobban is tetszett neki, mint  az eddigi zöld ruhája.

***

   Hóvirág arra ébredt, hogy kellemes meleg takaró fedi be eddigi alvóhelyét. Egy gyönyörű, aranysárga falevelet látott a takaróján, mely szinte teljesen betakarta egész otthonát, áldott meleget sugározva magából, mintha az egész Nyár melegét őrizné valahol mélyen az ereiben. Első látásra beleszeretett ebbe a csodaszép levélbe, amely olyan biztonságérzetet keltett benne, hogy nincs az a hideg tél, ami ráijeszthetett volna ezek után.

   Rövidesen határtalan fehérség fedte be az egész tájat, megérkezett a Tél. A hótakaró védelme alatt egészen boldog érzésnek tűnt a várakozás. És ott volt a mindent legyőző melegség, az a falevél.

***

   Falevél áldotta az Őszt, hogy ilyen helyre juttatta. Ahová éjszaka hullott, a napsugár egy csodaszép kis alvó hóvirágot világított meg az avaron halványan átszűrődő sugaraival. Ilyen szépet még sohasem látott, és a következő percekben már azt kívánta, hogy bárcsak előbb jött volna az Ősz. Úgy érezte, hogy ez a tél soha nem érhet véget, nem szabad, az nagyon igazságtalan lenne…

   Álmodj csak kedves, mondogatta, s a zord, hideg télben még összébb húzódott, még több meleget igyekezett sugározni kedvesére, hiszen nyáron nagyon feltöltődött napsugarakkal, volt hát mit elajándékoznia.

***

   Hóvirág ilyen hideg telet még sohasem élt át eddigi rövidke élete során. Érezte, ha hű társa, Falevél nem lenne itt vele, ezt a hideget nem élné túl.

Már napokkal előbb ki kellett volna bújnia társaival a hó alól, de a Tél újra támadott - bevetve utolsó erejét is, amely félelmetes hóvihar formájában nyilvánult meg. Falevél védelme egy kis életet mentett meg ezen a zord, elhúzódó télutón

***

   Falevél haldoklott. Utolsó erejét összeszedve, a régi nyár emlékét, melegét felidézve szívében és minden testrészében, halkan suttogta Hóvirágnak - én meghalok, de neked élned kell. Élned kell, és gyönyörű fehér tavaszi öltözékedben új reményt kell adnod minden kedves kis életnek ezen a vidéken. Tudasd velük a Tavasz közeledtét, és add át végső üzenetemet! A meleg napocska rövidesen elkergeti a zord Telet minden nyomával együtt - és a Nyár sosem ér véget.

***

   Azóta a hóvirágok pompás fehér ruhájukon minden reggel apró gyöngycseppekkel ébrednek. Mindenki úgy gondolja - ezek harmatcseppek - pedig könnycseppek - a szerelem - a fájdalom - a hála könnycseppjei…

   Ilyenkor Hóvirág siratja szerelmesét – Falevelet.

***

 Fazekas Miklós