HALOTTAK-NAPJA
Halottaknapja
(életem emlékei)
Ahogyan az utcán sétálva nézem az elsárgult falevelek táncát, amint a játékos szél felkap egyet-egyet, s némelyiket egészen magasra emelve ismeretlen tájak felé röpíti - fájdalmas emlékek törnek elő valahonnan a múltból - megsárgult fényképeken őrzött arcok - kincseim - szeretteim arcai… Ők is halottak már, mint ezek a falevelek - de számomra élnek, és örökké élni fognak…
***
1956 októbere, Forradalmunk Véres Októbere…
Én a kórházban fekszem, egy hete életveszélyben, félig eszméletlenül. Nagymamám az ágyam szélén ül, a fejemet simogatja, és mesél, mesél, fáradhatatlanul.
- Ne félj semmit kis unokám, tavasszal már kint futkosol a többiekkel! Biztatása új erőt önt belém, és lassan magam is hinni kezdem, amiben ő teljesen biztos, hogy tavaszra meggyógyulok. Úgy lett minden…
***
Az idő kerekei azonban kérlelhetetlenül, kattogva forognak tovább. Tíz, húsz, harminc év, és még kettő. Ma is hallom zakatolásukat, ahogy forgásuk a végtelenbe tart - életeken át…
***
Belépek a kórterembe, kellemes illat fogad, minden hófehér, csak a rózsacsokor, amit még reggel hoztam, az vérvörös. Nagymamám kinyitja szemeit - kisfiam, tényleg te vagy az? Hát persze Nagymama, megígértem, hogy munka után még bejövök hozzád!
Odabújok karjaiba, és mesélni kezdek, csupa őt érdeklő dologról, a kis dédunokáiról, hogyan mennek iskolába, hogyan kérdezgetnek otthon a Dédiről. Ő csendesen a fejemet simogatja, hallja, amit mondok, de tekintete évezredek távolságában, egy másik világban jár. Szemeiben földöntúli ragyogás. Simogató keze lassan, erőtlenül lehanyatlik, és én férfi létemre is csendesen elsírom magam. Megcsókolom szeretett arcát, és kifelé indulok a kórteremből. Az ajtóból visszanézve még látom Nagymamám arcán azt a különös mosolyt.
***
És tényleg, egyetlen percig mintha én is hallanám azt a csodálatos zenét, az Angyalok Énekét…
***
Aznap éjjel nagyon nyugtalan álmom volt, sokszor felébredtem, és olyankor mintha éreztem volna a fejemen Nagymamám simogató kezét.
***
Ezek a szerető simogatások azóta is néha felébresztenek álmomból - mostanában egyre gyakrabban…
***
Fazekas Miklós
|
|