Zöldellő völgyek, langyos napsugár,
halk madárszó görög hon tengerkék ege alatt.
Lant lágy hangjától dalol a rét, hol
selymes vízű fürge patak kacagva szalad.
Itt, hol ledér Múzsák kíváncsian lesik 
egymás most beszerzett titkos rúzsát,
és alanyi költők faragnak maguknak fűzfa rímeket,
hagyva az utókorra sok bóvli remeket,
szóval ezen idilli kép tiszta fényén, melyet
soha nem érhet kosz, élt az emberkerülő,
de bölcs Herakleitosz.
Hősünk igaz kerülte az emberi egyedet,
de nem vetett el magától olyan kegyeket,
hogy Istenekkel értekezzen élete során,
ami köztudottan sohasem lehet rossz,
így lelki társa volt a bohém Dionüszosz.
Egyik emelkedett beszélgetésük során, hol
szóbakerült a Biblia, és egyaránt a Korán,
a természet folyását vették ihletett elmével sorra,
támaszkodva ötletekben jó vörös borra,
miközben illatozott mellettük sok színes virág,
gondolkoztak: hogyan is működik e gyarló világ?
Dionüszosz, kit megáldott a sors éles elmével,
amit sohasem takart le sötét kelmével, így szólt:
- Komám! Vegyünk csak számba a történelemben
bármilyen kort, nem ismersz más életet adó elemet,
mint az Istenek örök italát, a mennyei ízű bort.
Herakleitosz egyetértőn bólogatott, mint kinek tetszik
ezen okos beszéd, és egy gondolat nyomban felvillanyozta
amúgy is fullra járó kevély eszét.
Lement a patakhoz, hol hültek a teli üvegek.
Kivett a vízből egy üveg bort , megbontván ezzel
a hosszú sort, majd jóleső kortyokkal eltüntette azt,
nem is hallott senki róla egy szó panaszt
Hunyorított egyet, amúgy is rövidlátó szemével,
majd megszólalt bortól világosult éles elmével:
- Sohasem léphetsz kétszer ugyanabba a patakba!
Először is, mert más, mint az előbb,hisz hiányzik belőle
egy palack, a hegynek vörös leve, másodszor én is
más vagyok, mert mondtam néki, jer ide a pocakba, le vele.
Bólogatott a két barát, hiszen megvilágosult elméjükben
a folyton égő pilács:
Így működik éltünkben a folyton változó világ!