Táncolt a gyertyák fénye
a kocsma tölgy asztalán,
a falon fáklyák  bókoltak hozzá,
és bor is került hozzá a pult karzatán.

Villon, a megfáradt vándor
lerázta az úttól poros köpenyét,
mellém telepedett a kemény padra,
két, a vándorlástól megfáradt víg legény.

- Emlékszel még, barátom csitesz?
Azok a régi szép idők!
A csapból is bor folyt nékünk,
És imádtunk minden gyönyörű nőt.

Csókjainktól kelt életre a lelkük,
szép testük Vénusszá nemesült.
A fellegekbe szállt vágyunk a Földről,
és robbantak a hormonok ott, legbelül.

Születtek is a csodaszép versek,
daktllus, spondeus, jambusok.
Van, ami megvan,, van, ami eltünt,
de örökbecsű, időtlen sorok.

Múltak az órák szépen, a gyertyák leégtek,
kedvünk is lohadt, a bor pedig elfogyott.
- Gyere csitesz, induljunk lassan, vár reánk
a szomszédes kocsma, és a sok régi, jó kokott.