A kőfaragó
Izzásába kövült meddő láva a múlt.
Kristályszerkezetű vágyak rácsai közt
érintés a bilincs, és zárványba vakult
boldog pillanat ül bús úrként az időn.
Bíbor nyár ege volt lelkünkben. Szavadon -
oldott fényfolyamon, égő árnyak alatt -
meghitt irgalom élt, s azt mondtad: "Akarom!
Mindenség a jövőnk!" - lelt kincs lett e malaszt.
Lelkünk mélyeiben csók gyúlt, s csókra talált.
Vérforró terekért tűzzel tört a hiány,
hang hullott hamuként - csend villant robaján -
s omlott érckapujú templommá nagy imánk.
Gránittömb csak a múlt. Léted napsugarát
őrző jéghideg éj, oltár utca sarán.
|
|