Gustave Courbet: A világ eredete című képéhez
Fehér palástba gyűrt redőkön halkan
megáll a reggel, mély ráncok gödre
közt parfümillat búj, s a híres dallam
az esti táncból körbejár őrködve.
Egy akt alussza éjjelét, nyugalma
szerény idill. Vállán a rékli feltűrt,
szelíd barát, kacér vágyat sugall: ma
szeretni szót, valcert, fűzőt, mely elnyűtt.
A pőre mellén lángló csókok hamva
időz, idézve bókokat, s a bársony
bőr felszínén a bámész szem suhanva
kutat a bűvös, észrevétlen árnyon.
A combok önfeledt, lágy terpeszében
ledér háromszögnek selymes bozontja
a képi átlókba írt központ; az éden,
amely buján virul, szerelmet ontva.
Az ősi erdő völgyes szegletén, lenn
a nagyvilágnak ott van origója.
Nyit és fogad, jövőt fogan reményben.
Övé a sors, mint magzatán a pólya.
Köszöntés
Guszti! Örök, becses bátyám!
Lám, a képed eddig várt rám,
hogy így üzenj, s írjam dalom,
mert Párizsban forradalom
lett.
Szép Joanna, az ír modell
csinos nagyon, ma is modern.
Hogy a képpel volt az eset?
Jól kimódolt biz ez ecset-
tett.
|
|