A tücsök és a hangya (városi legenda)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, a neve Seholsincs, és fővárosa Nekeresd. Szép és gazdag ország volt, sok-sok polgárral: medve, tigris, teve, nyúl, bagoly, giliszta... és reggelig sorolhatnám, ki mindenki lakott itt. A király a szarka volt, mert ő fészkelt a legmagasabban, ezért neki volt a legjobb rálátása a dolgokra. Élt itt két jóbarát is, a tücsök és a hangya.
A király egy napon megíratta a Seholsincsi Dobpergésben, hogy dicsőséges királykodásának jelképeként egy hatalmas emlékművet építtet, ezért mindeféle szakembert toboroznak az országból.
Olvasta ezt a két kenyerespajtás is. Lepacsiztak, és egyszerre kiáltották:
- Egy életem, egy halálom, a munkám a szarkának ajánlom! - és rögtön indultak a járási felvételi irodába.
Keverték a maltert, téglát hordtak, állványt ácsoltak, amire éppen szükség volt. Dolgoztak szorgalmasan tavaszra nyár, nyárra ősz, őszre tél, ám a jókedvük egyre alább hagyott, bár az emlékmű építése jól haladt.
Egy csillagfényes, estikeillatú éjszakai műszak előtt így szólt a tücsök:
- Édes komám! Nem jól van ez így! Dolgozunk éjjel és nappal, de mi hasznunk belőle, hiszen a fizetség magunk ellátására sem elég. Betegek a szüleim. Orvos kellene, gyógyszer is, de nem tudom megfizetni.
A hangya átölelte a vállát:
- Gondolj bele, ha ennyi sem lenne! Gondolj arra, hogy mennyivel szebb lesz az országunk, ha elkészül az emlékmű! Majd milyen büszkék leszünk, hogy a mi munkánk is benne van!
A következő holdfogyatkozásig sem telt el idő, amikor a hangya váltott panaszos hangra:
- Elszakadt a gyerek cipője. Nem futja másikra, pedig anélkül nem járhat iskolába. Mi lesz belőle így? Buta hangya, mint az apja?
Vasmarokkal fogta meg a malterkeverő nyelét, haragjában háromszoros erővel fogott munkához.
Egy felhős, sötét reggelen halkan így szólt a tücsök:
- Egyetlen cimborám! Tudok egy dalt a hegedűn. Azt a pénzt, amit hó végén a markunkba számolnak, utcai zenéléssel is meg fogom keresni! - és a hangya érvelését meg sem hallgatva csapot, papot hagyva kilépett az építkezés kapuján. Azt sem mondta, hogy fapapucs!
A térköves gyalogút mellett találta meg a színpadát, közvetlenül egy virágzó rózsabokor alatt. Esténként, amikor a hangya fáradtan és éhesen ballagott hazafelé a munkából, egy-két szóra megálltak. Ilyenkor szokta mondani a tücsök:
Itt is ugyanúgy esik az eső, fúj a szél, vagy perzsel a déli napsütés. Pénz sem jön össze több. - de a hangja csengett, a szeme ragyogott.
A hangya fáradtan kullogott tovább, tudta, hogy otthon ugyanaz az üres leves várja vacsorára, mint lenni szokott.
Egy este a hangyának már a vacsorát megenni sem volt ereje a kimerültségtől, az asztalra borulva aludt el. A felesége ujjongó sikítására ébredt, aki a vállát rázva kiabálta:
- Nézd csak! Nézd csak! A tévében ott a tücsök!
Egy tehetségkutatóban szerepelt a barátja, amit később meg is nyert.
Nem kellett már az utcán zenélnie. Falunapokra járt, vállalati bankettekre, a bagolynak, vagy a kígyónak és másoknak a névnapi vacsorájára muzsikálni. Egyre híresebb lett. A szarka is felfigyelt rá, ki is nevezte udvari zenészminiszternek.
Azóta hallod esténként az ezer és ezer tücsök hegedűszóját. Mind szorgalommal gyakorolnak, hátha őket is észreveszi valaki, és valami zsíros álláshoz juthatnak.
Hangyákat is látsz. Sürögve-forogva dolgoznak, építik a király emlékművét, bár lehet, hogy az már nem is a szarka.
|
|