Csillaglecsó
Már elmúlt este kilenc is, amikor
megérkeztem. Te a vacsorára
készült lecsóval bíbelődtél még.
Csókra csók, popsira tapsi!
A mosogatás után kirándulni hívtalak:
menjünk ki az éjbe! Most, így augusztus
közepén látható a legtöbb hullócsillag,
óránként akár száz is.
Autóval mentünk, hogy messzire jussunk
a lámpák fényekkel szennyezett egétől.
A műútról valahol letérve a Zagyva árterének
egyik kánikulai hőségből frissülő
és vérszomjas szúnyogokat dajkáló tisztásán
álltunk meg. Feltekert ablakok mellett, a szélvédő
biztos pajzsán át figyeltük
a sötétségben ingó csillagok ábráit.
Mind elpusztul egyszer - mondtad - mint
azok a porszemek is, amiknek a felizzását
várjuk. Pillanat csak, melyben lángolással
hamvad a létük sárrá vagy termőfölddé.
Szép halál - mondtam. Másodpercre
kiszámítható lehetne a sorsa mindnek.
Talán a miénk is, de nem tudjuk
a képletet.
Azt mondtad, hogy ők sem.
Ám hiba vártunk, egy sem esett le.
Ültünk a hűvös árnyú éjszakában,
az ujjainkat összekulcsoltuk
a kézifék felett, s mind várt, ahányan
ragyogtak fent a szikra csillagok.
Egy angyal szállt alá. Hosszú, begombolt
kabátban, mint a Sóház utcában
a nagy, homlokzat-téglákból kivésett
Rafáel: kéz a zsebben, bár nyár van.
Csodára vársz? A pille csillagokra
a sorsodat bízod netán? - s komor
szavára mosolyt adott ragyogva
a városból ismert szikár szobor:
A csillagod itt van, vigyáz terád,
a csillaga te vagy, vigyázd tehát!
Hazajött velünk, és
megettük a lecsó maradékát.
Csillagpernye gyógyításhoz! - szólt nevetve.
A hatalmas szárnyaival búcsúzóul
magához ölelt minket,
majd az erkélyen át elrepült
a széles fényű vasútállomás felé.
|
|