Pitymallik. A dalnok selymes fűre dűl,
Lantját pengeti, míg a szél hegedül,
Éneke zendül, az akkordba simul.
 – Miről énekelsz? – kérdi a nap, s kigyúl.
 – Csak amit látok és ami érdekel,
S azok az álmok, miket nem érek el.

Közeledik a dél. Lángol fenn a nap,
Homlokán veríték, mint egy kis patak,
És  csak maga elé, egy pontra mered.
Árnyék szól rá: – Miről zenged éneked?
– Csak amit nézek, bár elfedi a köd,
Meg amit érzek, mi fennkölt és örök.

A nap lemenőben, őszül a határ,
Míg elszáll felette, rászól egy madár:
– Oly bús éneked, bár szép vagy, s fiatal,
Szívet szorít, mondd, miről szól a dal?
– Magamban dúdolok, nem szól semmiről,
Csak arról, mi éltet, s arról, mi megöl.

Leszáll az este és gyűlik a homály,
Fekete az éj, érintése ma fáj.
Nyílik egy ablak a torony oldalán,
S egy lány, ki eddig csak hallgatta talán,
Néz a sötétbe, hol megpendül a húr,
Pedig rég eltűnt az őrült trubadúr.