Mondhatnám tán, csalódtam magamban,
De moccanni kell, ha zeng e dallam,
Kuckómban, hova nem jut be homok,
Megrezzenek és felágaskodok.

Ugyan, ki látott ilyen ostobát?
Tágra nyílt szemmel lesem e csodát,
Bűvös tekintet béklyózza szemem,
De vigyázz, már nem szabadulsz te sem/

Míg villás nyelvem felszántja ínyem,
Bűvös dallamod is elirigylem,
Bár a közönség bámulva lesi;
Hajló gerincem sípod követi.

Indázó dallam vadul kanyarog,
S táncolok én, míg beleizzadok,
Bár guggolsz, a tánc magával ragad,
Hullámzik benned minden mozdulat.

És együtt szállunk, mámorban égve,
Lángcsóvát húzva azúrszín égre,
Összefonódva, zúgó suhanás,
Csak együtt tudjuk mi ezt, soha más.

Míg nótád fújod, én ezt énekelem,
Mérgemet is már csak magam nyelem,
S a mély sötétből kérdés tör elő:
Ki a megbűvölt, s ki a bűvölő?