Először a madárdal halkul el.
Lépteim alatt száraz gally ropog,
Majd egyre ritkul fenn a zöld lepel,

Hallom, szívem szabálytalan dobog.
Holtnak látszik, szürkül a fakéreg,
Közelebbről látszik csak, hogy mozog;

Tülekedve nyüzsög a sok féreg.
Fentről: ritmikus hangok, csámcsogás,
S cseppek, mint eső. Már alig élek.

Üres levél-erek, kínzó látomás.
Szürke hulladékban gázol lábam,
Az út sem látszik már, a pár vonás,

Mit gondos kezek úgy általában
Törzsre pingáltak. Hátrafordulok;
Visszavonulnék, sebesen, bátran:

Az erdő ott is fekete szurok.
Hajamat, arcom nyálkásnak érzem,
Letörölném, de moccanni sem tudok,

Mint ki hurokba lépett. De mégsem,
Csak pókfonálszerű bolyhot szálaz
Tétova ujjam, alvad a vérem,

S e háló megkötöz, befon, száraz
Gubóba csomagol, mint múmiát.
Menekülnék. Kiáltok. Nincs válasz,

Sziklafalról csak a visszhang kiált:
Pusztulj! Az élet túléli e vészt,
A csúcsra már más tör, sírhatsz imát,

Mint ki csak új játékban venne részt,
Vesztettél. Mert itt a győztes új faj,
Mely mindent felzabál és elemészt.

(Bús lelkedből repkedhet bár sóhaj…)