a földön fekszem hát így rám ki lel a hideg borzongat vacog fogam vásik s kipereg vérző ínyemre való falat kaput törve zúzva zúg az öntudat eszmélet veszve veszetten habzó szájjal mart belém az eb míg így kábán elveszetten időtlen avarba temetkeztem
szempillám szűri a fényt hunyorít rám a mezei hunyor és nyílik zárul csucsorít az erdei csucsor a méreg már véremben kering kósza gondolat zavaros fejem űri sötétbe süllyed és lesem hogy nő a fű és gyűlnek a férgek dús lakomára csak érjek véget
