Mint űzött vad, kietlen pusztaságra
Jutottam, s mégis, nem oly drága bőröm,
Hogy tovább fussak; még ezen az őszön
Bevégeztetik, s ha sorsom lapátra

Tesz, s lendülve kihajít a többihez,
Könnybe gázol lábam, s összetapadnak
Pilláim, a fák is engem siratnak,
Hozzájuk érve hűsítő szél neszez.

Markoljanak egybe, összeszorítva
Átolvadhat a vágy, mely mindünk hívta,
Csak egymást lessük: kinek az élete?

Válhatna belőlünk tán tisztes polgár,
S nem csak elvetélt titkos forradalmár;
Lehettünk volna hajnal ígérete.