Sívó mezőn bandukolva
Lépteim felverik a port,
Tűz a napfény – ez a dolga -
Törött szárnyú madár sikolt.

Felpillantok, szemem kutat,
Szívem sajdul, megdöbbenek,
Érint, lázít minden szavad,
Minden szavad egy döbbenet.

Minden szavad kiált: Hallgass!
Gúzsba köt, megbűvöl, igéz,
Terhed vinni – oly hatalmas -
Nem született olyan vitéz.

Szavad szenvedélyes ének,
Benne koporsó, s a bölcső,
Benn’ illatok, színek, fények,
Nem értheti, csak a költő.

Néptelen a puszta határ.
Nem érteni, érezni kell!
Ám a törött szárnyú madár
Elbújt, többé nem énekel.

Felold, majd magához láncol,
S nem törődve csatazajjal,
Tünde lányka libben, táncol
És elillan bús kacajjal.

Eltűntek a bölcs, bús szavak.
Bár borongok ennek szűntén,
Ám mindennek nyoma marad;
Nincsen tökéletes bűntény.

És eltűnni sosem elég,
Semmivé lenni sem lehet,
Mert szembehúnyva látni még
Villanó lidércfényedet.