Rám nézel, s szemed vakítón felragyog,
Úgy érzem, az élet királya vagyok,
Csak csodálom a színjátszó cirmokat,
Tudok mindent, s merek, legalább sokat.

Magába nyel pupillád sötét kútja,
Miért fakad könnyed, maga sem tudja,
Szívemen nyílik lángoló tűzvirág,
Szárnyalok. Magasból kicsi a világ.

Úgy vágyom szemeiddel látni magam!
Megragadom hát ezüst kiskanalam,
S véle üregéből kivájom szemem,
Majd a helyükbe a tieid teszem.

Csodás tekinteted így vérben forog.
Repülni, szállni így? Lépni sem fogok;
Mostantól kábultan, tétován, vakon
Sosemvolt jövőmet csak tapogatom.