Sötét az éj, az ég gyászos bakacsin.
Egy villanás. S mint ki álmából riadt,
Tápászkodik lustán kevély öntudat,
És dörgöli szemét; ez nem az a szín,

Mit eddig látott. És egy kancsal angyal
Sipító fejhangon énekelni kezd:
Talpra, te lustaság, gyerünk, igyekezz!
De hogy kelhetne birokra a faggyal?

Sehol egy csillag, már a világ sincs talán.
Fázik, didereg, csak aludna tovább,
De kiugrasztják felzengő harsonák
Ezen a leghosszabb téli éjszakán.

S mégis, talpra áll, mert fekhelye kemény,
Nézi, belőle mint csorog el a fény.