Oly bájos és törékeny alak.
Míg szól a tangóharmonika,
Felvetett fejjel sétál körbe,
Egykedvűen távolba réved.

Üvegoszlop, porondközépen,
Kerek, kistányérnyi talapzat,
Egy ugrással ő oda feláll.
Tekintete szemembe téved.

Az oszlopfőn, míg spiccen fordul,
Légspárgát mutat mindenfelé,
Ezt követi száz malomkörzés,
Csak a búsképű nézi zordul.

És ez még csak bemelegítés.
Mint bicska hajlik lám előre,
Combja közt már feje. Sikít és
Selymesen fénylik feszes bőre.

Tenyérre billen; törpe gömböc,
Szemszíne passzol a két könnyhöz,
Lábait összefűzi nyakán
Karjára huppan, simít arcán,

Talpával kopogtat a fején,
Könnyes mosolyát bámulom én;
Csomóra kötve végtagjai,
Csont nélkül görbül. Bús napjai

Magányban telnek, vígasztalan.
S egy más városban, más porondon
A kígyóember is hasztalan
Gyűri magát ugyane’ gondon.

S így összegyűrve mit se fárad,
Bociszeméből panasz árad:
Az igazgató, ő mordult rám,
Kis cirkusz, nem kell két ilyen szám.