Ez a magyar fura szerzet,
Rátermett a lóra;
Seperc alatt kikecmereg,
Ha rádőlt, alóla.

Szívéhez kap a teremtő
Szúrós bajsza láttán.
Magyarázat ehhez sem kő,
Első ember: Ádám.

Tisztán szól az arvisura,
Így tudjuk, hogy s mint vót,
Írva vagyon, bármi fura:
Nagy vadász volt Nimród.

Nyereg alatt puhul húsa,
Ő felette kemény,
Régi álmainak túsza,
Becsapja torz remény:

Aranykor köszönt be nálunk,
Dől csőstül az áldás,
Mint mikor élt nagy királyunk,
Hős Hunyadi Mátyás.

Nyelvemlék, szárazon, vízen,
Hanti, manszi, osztyák,
Ogur, lapp, finn… Nem kell ilyen
Halszagú rokonság.

Vére felforr, agya gőzöl,
Új tettre uszítja:
Sumér, hettita. Egy tőröl
Velök e hős szittya.

Ott áll, ahol a part szakad,
S elúszott a csónak.
Búsong nagyot, legyint, s marad:
Majd átkelünk holnap!

Tejjel mézzel folyna földünk,
Ha nem volna ármány.
Teszünk róla: agyonütünk
Te hétfejű sárkány!

Vasmarok őriz ősi jusst,
Így sohasem hisznek
- Hisz’ másként veri a ritmust –
Az idegen szívnek.

Mind, ki nem százszázalékos,
 - Ezen nem is töpreng –
 Irtsuk ki!... Bár volt itt város,
Ahol ő volt jöttment.

Testvér voltunk már csak emlék,
Isten bottal nem ver!
Ki szembejön, nem ellenség,
Csak egy másik ember.