— Milyen nap is van? Talán szerda. Akkor már nemsokára…

A fehérhajú, madárcsontú öregasszony a konyhaszéken kuporgott, és a bögrébe dermedt tejeskávéját kevergetve az ablakpárkányon civakodó verebeket nézte. Fázósan húzta össze magán a köntöst, és lekanalazta a kávé fölét, utána küldve a beáztatott kifli csücskét. Mostanában nem igazán volt étvágya és az ízeket sem érezte, csak a szigorú napi időbeosztás miatt nem feledkezett meg az étkezésekről. Persze, ezek a műkaják, mindenféle aromásító szerek, illat és íz-fokozók, színezékek, segéd és töltőanyagok, ettől van mindennek olyan egyforma íze, ha a szemét behunyja, már azt sem tudja, mit tol a szájába. Idejét sem tudja, mikor harapott egy igazi édes, hamvas, szaftos, fehérhúsú őszibarackba. Szájában összefutott a nyál, elmosolyodott. Aztán felállt, a reggeli roncsait a mosogatóba helyezte. A fürdőszoba irányába csoszogott és imaszerűen mormolt magában.

— Azt hiszem, mégiscsak kedd van. De nem is lényeges. Ami biztos, az úgyis a péntek. Kata minden pénteken jön, pontosan érkezik, és hozza az utánpótlást, a menázsit, a mindennapit; csupa praktikus, félkész, mélyhűtött termék, és persze kisadagok, hogy semmi ne vesszen kárba. Csak a sütőbe vagy a mikroba kell bedugni, kibontani a csomagolásból, és máris kész az étvágygerjesztő ebéd vagy vacsora.

A tükör előtt megállt, figyelmesen tanulmányozta arcát, de csak halvány, homályos körvonalakat látott, szellemként lebegett előtte a kép, ám középen szinte fénylett, ragyogott, parázslott a két hatalmas, eleven, kíváncsian fürkésző porcelán-kék szem. Összekacsintott vele, és elmosolyodott. Igen, Istvánt is megigézték ezek a szemek, elveszett bennük, követte, s csodás életük kerekedett; akkor költöztek ebbe a házba a hegyen. Már a kilátás, a panoráma miatt is megragadta őket a hely, és együtt varázsoltak belőle álompalotát. S aztán jöttek a gyerekek…

— A kert pedig egészen az én birodalmam volt; a változatos cserjék , bokrok között sosem látott virágok díszlettek szemkápráztató színpompában, s a kis tavacskában a csobogó szökőkút szórakoztatta a halakat. Ki sem kellett mozdulni, megvolt a mi külön világunk, egy teljes világ. Micsoda tavaszok voltak! Minden évben megújult, átalakult. Persze, mióta nehezen járok, a kert is elvadult. Szerencsére, a szemem is gyengül, s egyre ritkábban megyek ki a teraszra.

Befejezte a fogmosást és gondosan megfésülte, rögzítette ritkás haját, majd a szobába ment, és az órára nézett.

— Korán van még, rengeteg idő van ebédig. Ha már így az emlékekbe süllyedtem, akkor fenékig…

A szekrényhez lépett, elővett két vaskos bőrkötéses albumot, az alacsony dohányzó asztalkára ejtve azokat a süppedő fotelbe rogyott. Felütötte a kövérebbiket, s lapozgatni kezdte. A színes képeken a ház, a kert, vidám társaságok, családi fotók, csoportképek, nevezetes napok emlékei köszöntötték, de gyorsan elkedvetlenedett.

— Mind itt hagytak, az emlék is egyre fakul. Már tíz éve is elmúlt…

Türelmetlenül félrehajította a kötetet, s a régebbi, ütött kopott albumot vette kézbe, melyben fekete-fehér fotók sorakoztak, olykor szemét lehunyva elmerengett felettük. Az egyiket, melyen egy fiatal pár állt kézenfogva az erdei úton a patak felett átívelő híd korlátjához támaszkodva, könnybeborult szemekkel hosszan forgatta. Kiejtette kezéből a kötetet, majd a kandallópárkányon álló képre nézve visszazökkent a valóságba.

— Kata pénteken jön, s már csütörtök… És megint megpakolva, és egyre több felesleges holmi gyűlik a hűtőben, csinálok addig egy kis rendet…

Míg a keményre fagyott csomagocskákat pakolta ki szavatossági idejük szerint sorba rendezgetve az asztalon, még mindig emlékei között kalandozott.

— Ó, Laci… Mennyire szerettük egymást. Akkor még én is… Aztán a látogatók a kertben kószálva. Mind kifejezte hódolatát, s nem csak a kert miatt… De hiszen mindig is szemrevaló teremtés voltam! Még tavaly is az a fess, bajszos úr, a piacon… „Ez  a málna, ifiasszony, olyan jól illik a csókos ajkaihoz. Érett, kemény, nagy szemű, s ha most nem kívánja, gyorsfagyasztással megőrizheti, bármikor elővéve friss, gurulós, ízes, illatos, újra idézi a tavaszt.”

Megszédült, megtámaszkodott a láda oldalán. Megborzongott, behunyta szemét, és összehúzta magát, mint egy pingvin a hóviharban, míg lassan zsibbadt melegség árasztotta el.

Kata péntek délután érkezett, csilingelő hangja felverte a lakást.

— Nagyi, merre vagy? Itt az utánpótlás!

A kamraajtóban megtorpant, felsikoltott, és a két degeszre tömött szatyrot a földre ejtette. Nagyanyja a fagyasztóláda mélyén feküdt köntösében, összefont kezeivel egy doboz fagyasztott málnát mellére szorítva. Szemöldökén, szempilláin és bajuszkáján megült a dér. Mosolygott.