– Jó napot kívánok!

– Üdvözlöm. Miben segíthetek?

– Hát, hogy egyről kettőre jussak. A Tamás csodákat mesélt magáról, és én sokat adok a szavára. Mindenesetre van egy álmom…

– Én nem álmokban utazom, és csodatevőnek sem tartom magam, aztán meg a semmiből ritkán lesz valami. Inkább térjünk a tárgyra.

– Szeretnék én is bekerülni abba a VIP klubba. Tudja, épp most lettem munkanélküli, idepottyant az a kis végkielégítés, de hát a galériám elindításához édeskevés, ezért inkább befektetném, megforgatnám, és a Tamás mondta, hogy a maga cége…

– Állj! Akkor most tisztázzuk; a cég nem az enyém, csak szimplán az üzletágat vezetem, így azért van némi ráhatásom az eredményre, de garantálni semmit sem lehet; a világ gazdasági és pénzügyi helyzete tőlünk függetlenül változhat, még ha folyamatosan az ütőerén tartjuk is az ujjunkat. Szóval, mennyi az annyi?

– Hát pillanatnyilag csak huszonöt milkó, de hát a Tamás esküszik magára, és hát az ötven százalékos hozam hat hónap alatt nem olyan rossz pénz, úgy, hogy kivárom az idejét.

– Nézze, ez valóban egy bagatell összeg, és ha a nagy kalapba dobjuk, még az én zsenialitásom mellett is legfeljebb évi huszonkét százalékot prognosztizálhatunk, mínusz a banki és ügynöki jutalék, aztán az adóterhek; így legfeljebb virtuális galériát hozhatna össze. Persze, ha… bocsi.

Szórakozottan nyúlt a türelmetlenül ugráló telefon után, majd határozott gombnyomással felvette és beleszólt:

– Maga az, Géza?… Hol van most?… Akkor jöjjön fel, volna két cím, kézbesítésre.… Elnézését kérem, csak egy kis intermezzo, egy perc, és folytathatjuk.

Az ajtón kopogtak, majd egy kopaszodó, őszülő, nagytestű szerény férfi lépett be, nadrágszára a cúgos cipő felett harmonikázott, izmos felsőtestén a kockás ing felett feszült a szűk zakó.

– Tiszteletem, doktor úr. A csomagokért jöttem.

A mágus az asztal mögött álló szekrény aljából két tekintélyes méretű nylon szatyrot emelt ki és a várakozó kezébe nyomta.

– A kisebbik a Ledermann doktoré, ezt a másikat pedig vigye Árpi bácsihoz. A taxaméter etetésére most legyen elég ennyi, aztán majd legközelebb elszámolunk. – Miközben jobb kezével kinyitotta az ajtót, ballal egy tízezrest gyűrt a férfi zsebébe. Helyére ülve az asztalfiókból egy kockásfedelű noteszt húzott elő, fellapozta, néhány bejegyzést ejtett, színes szövegkiemelővel megjelölve, majd ismét látogatójára tekintett.

– Hát így mennek itt a dolgok, első a hatékonyság. Visszatérve a mi ügyünkre, maga ugye a cégnél szeretne befektetni?

– Igazából inkább… a Tamás azt mondta…

– Nézze, az összeg elég pitiáner, és azért az üzletet is olajozni kell, mondtam, hogy a cég nem az enyém. De talán a Tamás kedvéért most az egyszer kivételt teszek, ha még hozzácsap valamit.

– VIP? Meglenne az ötven százalék? Megszüntetem a másik portfolióm és felszámolom az életbiztosításom. Ezzel két héten belül duplázható a befektetés, csak kerüljek be a programba.

– Na, akkor diktálja az adatokat.

Ismét előkerült a fiókból a kockásfedelű notesz, és akkurátusan, új lapot nyitva belevéste az aspiráns nevét, címét, telefon és bankszámlaszámát, a befektetni kívánt összeget, időpontokat, majd visszakérdezett:

– Itt van?

A férfi sápadtan bólintott, kinyitotta a térdére fektetett diplomatatáskáját és az asztalra helyezte a banki záró-szalagokkal ellátott pénzkötegeket. Az iroda gazdája csak úgy felnyalábolta és a fali széfbe pakolta át a pénzt, majd látogatójára mosolygott:

– Ön nyert, s így van jól. Látja, meg sem számolom, első a bizalom!

 A férfi felállt, kezet nyújtott, és megilletődötten búcsúzott:

– Köszönöm a lehetőséget, és két hét múlva itt vagyok a másik felével. De árulja el, hogy csinálja, hogy sohasem veszít?

– Kockázatmegosztás, innovatív ügykezelés és megbízható pénzügyi háttér; a cég kellően tőkeerős a veszteségek finanszírozására, a nyereség és a VIP a saját bulim, a főnököm pedig ismeri a képességeimet és emellett vakon bízik bennem. Önnek is további szép napot, és viszlát!