Csalogányszavú hűs, borongós estben
Egy férfi csügg a magányos kereszten,
S ha eltöltötte így az éjszakát,
Veszi keresztjét, úgy ballag tovább.

A vére hull s a teste egyre bágyad,
S nem látja már a smaragdfüvű tájat,
A szél dalol fülébe legalább,
De alkonyatkor már botlik a láb.

Lélekzete és érverése ritka,
A távolban egy dús, terített szikla,
Csak húzza lábát, nincs tovább titok,
Ő tudja: este újra csüggni fog.

A fáról egyre a felhőket nézi,
Válaszra vár, az egeket fürkészi,
Csodálja csak, bár megtanulta rég,
Milyen magas, de mily’ közel az ég!

Megváltás kéne, ám a sorsa fösvény;
Kanyar’g előtte kitaposott ösvény,
Minden lépésnek mély nyoma marad:
Megváltód nem lehet más, csak magad!