Sokan mondják, kicsit túlzásba viszi az edzéseket, az erősítést, a sprinteléseket, hegymenetet, száguldást a lejtőn, cikázást a csúcsban, de egyre hajtja a vére, hogy a legjobb, legmegbízhatóbb, leggyorsabb legyen, még álmait is ez az öntudatlan vágy irányítja.

A vezér fáradtan nézett végig a holttestekkel borított csatamezőn, és unottan kaparta arcáról a rászáradt vért, majd magához intette, figyelmesen végigmérte és meleg hangon szólt hozzá:

– Vidd hírét a győzelemnek, hogy a városban rettegő asszonyok végre nyugodtan hajtsák álomra fejüket. Fuss, rohanj, meg ne állj, dicsőség lesz részed, meglásd!

Bár a harcban nem járt az élen, de ennek köszönhette, hogy most minden csontja ép. Bár a távolság kissé aggasztotta, ruganyos, sebes léptekkel indult útjára, maga mögött hagyva a kilométereket, mormolva a bűvös igét: előre, előre! Szakadt róla a víz, izmai merev gumókká álltak össze, már eldobta páncélját, később lándzsáját, pajzsát és sisakját egy öreg tölgyhöz támasztotta, s így is csak vonszolta magát, de végre kijutott az erdőből és feltűntek a város falai.

Integetett, remélve, hogy onnan is látják, s eltökélten kocogott tovább. Már látta az őrt, s előkapta kürtjét, hogy jelezze érkezését, de úgy zihált a tüdeje, hogy a kürt csak torz hörgést bocsátott ki. Feladta a kísérletezést, de tovább vonszolta magát a városkapuig, mely azonban zárva maradt előtte. Kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

– Győztünk! Diadal! Dicsőség! – Feltárult a kapu, s az őr fancsali arccal fogadta:

– Hibáztál. Az anyák úgy bocsátottak útra, hogy visszatérés csak pajzzsal, vagy pajzson! A várfalról látták gyászos, csupasz futásod, botorkálásod, biztosra vették, hogy megfutottál a vereség után, s hogy ne jussanak az ellen martalékául, sorra ölték magukat, mostanra tán már egyikük sem él.

Lélegzete elakadt, szeme kiguvadt, s holtan bukott a porba.

A lába megrándul, ledobja magáról az átizzadt takarót, s az ágy közepén összehúzva magát, gombóccá gyűrődve kapaszkodik magába. De a szenvedés folytatódik.

A portyázók a nehézlovasság áldozatául estek. A kalandozókat kegyetlenül lemészárolták, az utolsó kilenc foglyot a gőgös császár elé vezették, aki végigmérte őket, s rájuk ripakodott:

– Ti még hazatérhettek, s az otthon maradottaknak adjátok hírül, hogy aki ide merészkedik, mind így végzi; élve nem szabadul!

Intett a pecérnek, s az értve a gesztusokból, fürgén szabdalta kinek orrát, kinek fülét, kinek nyelvét, vagy akár több kiálló testrészét. Mikor végzett, eloldozta a szerencsétleneket, farba billentve őket rájuk rivallt:

– Menjetek isten hírével.

Vonult a szomorú menet, s bár sürgette egyre őket, azok csak félszegen vonakodtak:

– Kár lenne szégyenünkkel dicsekedni, világ csúfjára a gyula elé járulni. Rejtsük el csonkaságunk, maradjunk az erdőben!

És bár győzködte őket a híradás fontosságáról, a sorstársak erővel is visszatartották. Évek teltek el, mire sikerült megszabadulnia, s egyenesen a főtáborba tartott, s megkereste a vezért. Az ősz harcos figyelmesen szemlélte a gyászvitézt, és szeme villanásából megismerni vélte. Intett neki, s ekkor csak áradt belőle a szó, kimerítő részletességgel számolt be a kaland kudarcáról, s a császár fenyegető üzenetéről. Mikor a végére ért, fejét lógatva, tátott szájjal bámult a vezér lábára. Az szomorú mosollyal emelte fel mutatóujját és fejét rázva vontatott hangon szólt rá:

– Alaposan elkéstél, barátom! Közben már három csapat is elindult nyomotokban, felkutatásotokra, az utolsó éppen két holdforduló előtt, vissza pedig egyetlen hírmondó sem érkezett. Te lehettél volna az első, de így, fületlenül, csak utolsó lehetsz.

Meggyötörten, ruháját szaggatva, démonoktól űzve vonult a hegyek közé, s élt magányosan tovább, egy barlangi medve albérlőjeként.

Megborzong, hánykolódik, forgolódik az ágyon, a takaró után nyúlkál, majd párnáját szorosan magához ölelve újra megnyugodni látszik. Az éj sötét bársonyába süllyed, de csakhamar újabb képek kápráztatják. Milyen szép is, ha te vagy az első, aki az örömhírt továbbíthatja, igazi hivatás. Elég, ha jó vagy, de ha mégsem elég jó?

Szomorú szívvel ballagott a poros úton a tikkasztó hőségben, a borús ég alatt. Hirtelen felkapta a fejét, és a földbe gyökerezett a lába. Vele szemben az úton egy fényességes jelenés lebegett, mosolygó szakállas férfiarc, karcsú termete fehér lepelbe burkolva, jobb kezét az ég felé emelve. A tünemény rátekintett, elmosolyodott, majd a város felé mutatott, s lassan távolodni kezdett.

Futásnak eredt, de a látomás semmivé foszlott, csak a hirtelen, váratlan előbukkanó napsugártól csillogóan szikrázó kövek emlékeztettek rá. A hátralévő távolságot futva tette meg, a barlangba akadálytalanul beléphetett, de a sír üres volt. Agyában összetorlódtak a gondolatok: végre, egy igazi örömhír, amit ő közvetíthet a világnak, saját tapasztalat alapján!

Megfordult, és sietős léptekkel indult a város felé. Ahogy közeledett, egyre bizonytalanabbá vált, szorongás fogta el, de a közlési vágy szinte szétszakította. Futott, már saját lihegését sem hallotta, elnyomta az áradó harangszó, a városból ujjongó tömeg szaladt felé, karjaikat kitárva, körülvették, s egymást túlharsogva kiabáltak:

– Halld az örömhírt; a mester feltámadt, miénk lesz az örök élet!

Felriad és fogja a fejét: – Már megint elkéstem! Képtelenség!

Kiugrik az ágyból, míg a teavíz felforr, gyorsan megmosakodik, lehúzza álláról a sörtét, majd gyorsan elfogyasztja egyszerű, de kalóriadús reggelijét, és magára ölti munkaruháját, harminc literes hátizsákját is beleértve, majd a lépcsőházban álló kerékpárját kitolja az utcára, felpattan rá és elrobog.

– Hátha éppen ma lesz a napja. Igaz, hogy csak délben kezdek majd, de addig sem árthat egy alapos tréning, attól csak jobb leszek!

És villámsebesen cikázva eltűnik a forgalomban, ám az írás még hosszan látható: Hajtás, pajtás!