Az öreg csak ül az ablak előtt,
És lesi, várja haza jó fiát,
Ki kenyérért ment el még délelőtt,
Hozza-e már az elemózsiát?

A tér néptelen. Egy futó alak
Rejtőzve szökell, olykor hátranéz,
Cikk-cakkban surran az ablak alatt,
Mégis meglövik, ennyi az egész.

Az öreg arca fájón megrándul,
És figyel, mert érzi, nem látja más;
Előoson, szétnéz, megáll hátul,
S a fekvőbe lő egy egyenruhás.

A városra szállt a sötét este,
De tombol a harc és nincs nyugalom,
S reggel látta ablakán kilesve:
Két holttest akadt fenn a bokrokon.

És most is csak ül az öreg szaki,
A téren áthalad számos ember,
Reméli, történik már valami,
De mind siet, s odanézni sem mer.

Sötét lett. Feláll, ásó kezében,
Sírgödröket ás. Keserű élet.
Kereszten nevük, s az jár fejében,
Megérdemlik a végtisztességet.

És ettől kezdve már minden este,
Ha éppen csend van, ő új útra kel,
S kit meglel holtan, bár nem kereste,
Idecipeli, s itt nyughelyre lel.

Öt nap telt el, s ő fáradhatatlan,
Mostanra már az ablaka előtt
A virágágyban tizenhét hant van;
Kialakított egy kis temetőt.

Kegyelet útján menye kíséri,
Ki maradt neki, s amit tud, segít,
Félti is, egyszer valami éri,
S ha fia nem jön, ő férjet veszít,

És virágot hoz, mit senki sem lát,
És idegen sírhantra ejt könnyet,
Ismeretlen lelkekért gyújt gyertyát,
S még nem is sejti, hogy ő is özvegy.