Fűben feküdtem az eget lesve,
Hunyorogtak rám fényes csillagok.
Nyitott szemem az álmot kereste,
Borzolt az érzés; de jó, hogy vagyok.

Megfogtad kezem, szemembe néztél,
Súgtad: Hajnalban felkel majd napunk.
Meglehet, akkor jobbat reméltél,
Én tudtam, mától összetartozunk.

Szellő simított, felszállt a sóhaj,
Gördült szívemről le a kő, a nagy,
S már cifráztam is ezernyi szóval,
Az élet ujjong: értelme te vagy.

Ünneplem ma is mindig a napot –
Hálát adva az isteni kegynek –
Mely minket végleg egymásnak adott,
S vagyunk azóta így ketten egyek.