...hideg éjszaka volt.

A második kör után sikeresen leparkoltam, majd a napi rutin szerint elindultam a munkahely irányába, kis kerülővel, hogy a lottózót is útba ejtsem. A ragyogó napfény ellenére borzongató szellő járt a gyér forgalmú utcán, így szaporáztam lépteimet. Egy hang állított meg utamon:

- Elnézést uram, hogy megszólítom, kérhetnék öntől egy szívességet?

Megálltam, s felemeltem tekintetemet. A fal mellé húzódva egy hajlott hátú, kortalan férfi toporgott, viseltes cipóben, rendezett, de kopott ruhában, a fejébe húzott sísapka alatt beesett, fogatlan arcát keretező torzonborz szőrzet felett rám szegezett fénytelen szürke szemeiből kiábrándultság, reménytelenség sugárzott.

- Hajlandó volna segíteni rajtam?

- Mondja csak, mi a probléma, mit tehetnék?

- Venne nekem egy felest? Itt van a bolt.

Kezem reflex-szerűen a zsebem felé mozdult, láttam, itt valóban nagy a szükség, a korábbi mámorok nyoma látható volt arcán, de az is világos volt, hogy az utolsó adag jótékony hatása rég elmúlt. Szándékom látva közbevágott.

- Van pénzem! - és már mutatta is a felém nyújtott markában szorongatott hat-nyolc sárgán fénylő huszast.

- Hát akkor... - kezdtem tétován, de már folytatta is.

- De nem szolgálnak ki!

- Akkor ez milyen bolt? Hiszen a kereskedő a fizető vevőnek eladja az árut, és örül az üzletnek. Maga talán ki van tiltva innen?

- Igen. - mondta lehajtott fejjel. Körülnéztem, de az utcán egyetlen ombudsman sem sétált.

- És milyen indokkal?

- Mert egyszer... beszóltam neki. Hát akkor...? - kérdőn nézett rám.

- Nézze, én törvénytisztelő állampolgár vagyok, időnként én is előfordulok itt; most bemegyek magával, és a végén még én is feketelistára kerülök. - A buta tréfát komolyan vette, és azonnal megnyugtatott:

- Semmi gond nem lehet, én nem megyek be...

- És nincs itt a közelben egy másik hasonló műintézmény? - tettem még egy kitérési kísérletet.

- Csak egy, de az most zárva van.

- És konkrétan mit szeretne?

- Teljesen mindegy, csak egy felest.

Megadóan léptam be a boltba, ahol egy vékony huszonéves, fehér köpenybe bújt hölgy állt a pult mögött. Szolgálatkész várakozással nézett rám.

- Mit adhatok?

- Egy fél cseresznyét kérek - mondtam a polc tetején sorakozó aprócska üvegekre vetve pillantásomat.

- Az sajnos nincs, de adhatok szilva, barack vagy gyömbér pálinkát.

- Akkor egy barackot legyen szíves...

- Parancsoljon. Százhúsz forint lesz.

- Köszönöüm. Viszontlátásra. - Fizettem, az ampullát zsebembe süllyesztettem, és kiléptem az üzletből. Az utcán a még mindig a falat támasztó ujdonsült ismerősömhöz léptem, és kezébe nyomtam az üvegcsét.

- Tessék, legyen a vendégem rá.

- Köszönöm, főnök. - hangzott fel mögöttem most már ércesebben hangja, én pedig a napi rutint folytatva, a lépcsőkön felfelé lépdelve a boltos indítékain tűnődtem, aki szemlátomást egy kizsákmányolt alkalmazottként tevékenykedett az üzletben.

Talán az a bizonyos beszólás oly mélyen vésődött lelkébe, hogy a kliens egyszerű bocsánatkérése és alázatos viselkedése sem törölheti ki onnan ennek emlékét? Vagy csak egyszerűen a portás-effektus lépett működésbe, miszerint a magam szemétdombján én vagyok az úr? Esetleg kiterjesztőleg alkalmazta az Alkotmány Bíróság döntését, mely szerint az alkotmány sem támogathatja az állampolgárok kábulathoz való jogát? Vagy...?