Körjárat
Útra kelek; már a megállóban állok,
Buszra szállok. Felfedezném a világot.
Kényelmesen ablak mellé telepedek,
Utcák, házak, emberekre ki-kilesek.
Fut az idő, egyre közelebb a holnap,
A vezető új megállókat sorolgat,
Már nem tudom, merre járunk; nincs rá mentség.
Új utas lép fedélzetre: csúcs jelenség.
Hibátlan alakján feszül szolid kosztüm,
Trotőrcipő simul szemrevaló rüsztön.
Antennám jelzést ad, vad szirénák szólnak,
Menekülnék, de az ajtók bezáródnak.
Röpködő szőke haj, mosolya gondűző,
Jobbkezén karszalag, balmellén kitűző,
Egyre közelebb ér, a tudatom kusza,
S közben száguld velünk ez a végzet busza.
Megáll mindenkinél, szóra nyílik ajka:
Jegyet, bérleteket! Egyre csak ezt hajtja.
Szomszédom most feláll, így ment meg a gondtól:
Jegyem nincs, s ez mégsem az, amire gondol.
Kisasszony, mi ketten egy csapatban játszunk,
Jó lenne tán még ma együtt vacsoráznunk.
Szívből szólok, hidd el, hogy szándékom komoly.
Mindkettejük ajkán tárul széles mosoly.
Már kart karba öltve lépnek le a lépcsőn.
Sóhajtok, túljutva a próbán, a végsőn,
Majd én is kiszállok, bár kissé feldúltan,
S lám, ugyanott vagyok, honnan elindultam.
|
|