Díszben a kikötő, harsog a zenekar,
Kavarog a tömeg; mind utazni akar!
Sirály vijjog, s röppen, én is vele szállnék!
S a ködben útra kelt már egy fehér árnyék.

Felszállt mind, akiket vár túl az újvilág;
A fedélközben az egér mindent kirág,
Fönn a főfedélzet tiszta kék és ezüst,
Kövér kéményekből messzire száll a füst.

Elszánt a kapitány, még szeme sem rebben,
Robog a hajó, az elsüllyeszthetetlen,
Északi útvonal másfél nap fórt ígér;
Kékszalag lesz a díj a leggyorsabb címért!

Nem gondolta senki, hogy álma vízbe fúl,
Hisz megvette jegyét előre tour-retour…
Csak egy koccanás volt, csak egy halk reccsenés;
Megroppant bordája, s egyre nagyobb a rés,

Miközben víz tölt meg már egyre több rekeszt,
A szalonban ropják, és hallgatják a jazzt,
Mindenki menekül, de még szól a zene;
A zenekar tudja, neki nincs már helye.

A sors intézte így, ez nem lehet vitás.
Ha nem jön létre ez a nagy találkozás,
Csak egy hajó marad, mely vizeket hasít,
Ám örök legenda így: ő a Titanic.

Apró fehér pihék pilinckáznak fentről,
Az ívlámpák fénye tükröződik lentről,
Csak szél süvít, minden más elcsendesedett;
Isten lelke lebeg sötét vizek felett.