Üres a ház, a szél fúj rajta át,
Gyász üli meg, sötét, a kis szobát.
Felüti most a könyvet, éppen azt,
Mely neki nyújtott gyakran kis vigaszt.

Lapok közt látja szentek képeit;
Hiába várja: egy majd megsegít!
Lapoz a könyvben egyre csak tovább,
És elébukkan egy kicsiny virág,

Préselve, vékony, mint a könyvlapok,
Megviselték az eltelt bús napok,
Ám szirmain még él a tiszta szín;
Vörösen izzó bíbor karmazsin.

Odatapadt, elfed egy bölcs igét,
Elmozdítása kettőt tépne szét,
Örök emlékül szolgál már e hely,
Szomjoltó nedvet kínál, szent kehely.

Ki volt, ki adta, már örök titok.
De tudja, sírni érte nincsen ok.
Mosolyog már, a bú semmivé lett;
Egy szál virág csak. S egy egész élet.