Meghalt az igazság. Vén volt, beteg,
És nem sajnálták az emberek.
Nincs sötét zászló, gyászlepel,
Nem mondja senki: „Sírni kell!”
Nem zokogok, tudom, nem szabad,
Szomorún szórok komor átkokat.

Hiába volt hát szépség és erő?
Én láttam: győzött a túlerő.
A gyilkos feketén ragyog,
S így szól: „A törvény én vagyok!”
Kacagva barlangjába búvik.
Meghalt az igazság! Víg a kuvik.

De ne feledd, van bíró rajtad is,
Kinek ítélete nem hamis,
Borulj térdre, és imádkozz!
A sokfejű szörny megátkoz,
Átkozott perc, átkozott óra,
Átkozottan térj majd koporsódba.

És addig, hosszú, rémes éjeken
Képed kíntól falfehér legyen,
Égjen a májad, amikor
Arcodra fagy a csontvigyor,
S fogjon el önkínzó őrület
Míg látsz lengő, zöld lidércfényeket.

Az igazság talán csak tetszhalott,
S te elbújsz, mint ki leprát kapott,
Attól, mit látsz, vagy látni vélsz,
Sziszegve sípolsz, félve félsz.
Megkérdem tőled vádlón ma itt:
Miért nem hagytad győzni a Fradit?