A tábor szélén négy apró épület,
Föléjük nyúlik tömzsi, vaskos kémény.
Tudják már mind, minden út ide vezet,
Túllépve múlt napok vaksi reményén.

És a kemencékben fellobban a tűz,
S már megállás nélkül termel a gyár,
És a zúgás szétáradva álmot űz,
Futószalagon a végtermék: halál.

S a tér felett megül a fekete füst,
Az éjsötétben izzó szikra száll,
Repedt kémény, acél abroncs, mint ezüst
Csillog távol, ha rá napsugár talál.

A hely s a kor sok választást nem hagyott,
Szűk térre szorul a szabad akarat,
Aki majd túléli, az is már halott;
Vagy munkás leszel itt, vagy munkadarab.

Ha győznek majd, bűnnek nyoma sem marad –
Hiába hitték: minden porig elég,
Holnapra csak füst, hamu, korom, salak;
Vannak hosszú listák, s számtalan belég.