Heinrich Heine: Dalok könyve

Előszó a harmadik kiadáshoz

 


Ez a mesék vén erdeje!
A hárs illatozik fennen!
A csodálatos holdsugár
Elbűvöli a lelkem.


Mentem zengőn, s ahogy mentem,
Felcsendült a magasban
Csalogány dala; szerelem
S fájdalom zeng a dalban.


Szerelemről s kínról dalol!
Könnyekről, nevetésről,
Oly búsan ujjong, oly vígan zokog,
Elfeledett álmom ma kél föl.


Mentem zengőn, s ahogy mentem,
Ott láttam magam előtt
Egy tisztáson egy nagy kastélyt,
Tornya magasba feltört.


És bezárt ablak mindenütt.
Csak hallgatás és bánat;
Úgy tűnt, mintha a csendes halál
Lakná e baljós tájat.


A kapuban egy szfinx feküdt,
Rettenetek és vágyak korcsa,
Oroszlán altest és tappancsok,
Asszonyi keblek s orca.


Gyönyörű nő! Pillantásid
Olyan vad vágyakról szóltak,
A néma ajkak feszültek
És megengedőn mosolyogtak.


A csalogány dala édes -
Én nem állhattam ellen -
S amint csókoltam e bájos arcot,
Belerengett a lelkem!


Feléledt a márványszobor,
A kő sóhajt, nem vártam,
Itta csókjaim, lobogó vérem,
Szomjasan és sóváran.


Csaknem üresre itta ki,
S végül kéjvágyón, resten
Átölelt, oroszlánkörmökkel
Rongyosra szántva szegény testem.


Varázsos mártírum, kéjes fájdalom!
Mérhetetlen kín és élvezet!
Miközben szája csókkal kényeztet,
Karma feltép szörnyű sebeket.


A csalogány dalol: „Oh, szép szfinx,
Oh, szerelem, mért, égi küldött,
Hogy halál-kínnal elegyíted
Mind a felkínált üdvöt?


Oh, szép szfinx! Oh, fejtsd meg nekem
Ezt a rejtvénybe zárt csodát,
Én tűnődtem rajta sokat
Már sok ezer éven át.”

 

 

Mindezt nagyon jól elmondhattam volna tiszta prózában is… Ám ha az ember újra átolvassa a régi költeményeket, abból a célból, hogy újra kinyomattassa azokat, s hozzájuk fűzzön néhány megjegyzést, akkor észrevétlenül belecsúszik a rímek és szótagszámok csillogó szokásába, és lásd! Máris vers, mellyel a „Dalok könyve” harmadik kiadását megnyitom. Oh, Phöbus Apollo! Ha rosszak is e versek, bocsáss meg érte nekem szívedből… Mivel te egy mindentudó isten vagy, és nagyon jól tudod, miért is nem foglalkozhatom már oly sok éve a szavak mértékével és összecsengésével… Te tudod, hogy a lángok, melyek egykor ragyogó tűzijátékba borították a világot, miért kényszerültek hirtelen komolyabb zsarátnokká változni… Te tudod, miért emészted most szívemet hallgatag vérrel… Te megértesz engem, hatalmas, szépséges isten, te, aki olykor ugyancsak felcserélted az arany lantot az erős íjra és halálhozó nyilakra. Emlékszel még Marszüaszra is, akit elevenen megnyúztál? Ez már régen volt, és egy hasonló példára ismét szükség lenne… Te mosolyogsz, oh, örökkévaló atyám!

 

 

Kelt: Párizsban, 1839 február 20-án.

 

                                                                         Heinrich Heine





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=14984