Rokokó felhők közt pufók puttók,
Hozzám sem szólva csak tova futtok.
Vérfarkas üvölt; kísértet szeánsz,
Unalmas már a poros renaissance.

Magamhoz nyúlok, letépem maszkom,
Hűs vigyorát a holdra akasztom,
Gombafelhő – csak nyomasztó álom,
Plutoniumtűk fátyolán át látom.

Nem találod ki, mi jut eszembe:
Két égő zsiráf fut velem szembe,
Kicsiny fiókok nyakán és fején;
Itt kérem rend van, minden a helyén.

Rád nézek, búsan, érzésem avitt,
Arcodra mosolyt csontkezem simít,
Paripám száján párállik a hab,
S vágtatok tovább, én, az élcsapat.