Álomképek 2.

Oly furcsán borzoló álom;
Elragadt, riasztott vádlón.
Szörnyű kép, itt lebeg híven
És vadul szorítja szívem.

Egy kert volt, gyönyörű csoda,
Vígan mentem volna oda;
Sok szép virág nézett reám,
Örömöm leltem bennük ám!

A madárkák csicseregtek,
Dallamát víg szerelemnek,
A nap rőt szépségben tekint
Le, s fest virágra tarka színt.

Füvekből balzsam illatot
A szél gyengéd-lágyan hozott,
S minden csillog, minden kacsint,
Nyájasan nyújt megannyi csínt.

E virág-ország közepén,
Tiszta márványkút szegletén
Ifjú lányt láttam, szorgos, szép,
Fehér ruhát mosó kezét.

Arca édes, szeme szelíd,
Ő egy szőkefürtű szentkép;
Míg néztem őt, úgy tűnt nekem,
Jól ismert, mégis idegen.

Szép ifjú lány, kit vére hajt,
Oly csodásan dúdolt egy dalt;
”Áradj, áradj, kis patak,
Mosd tisztára vásznamat.”

Mentem, s hozzá közeledtem,
Odasúgtam: Oh, mondd nekem,
Édes lányka, te szép csoda,
Kié ez a fehér ruha?

Gyorsan felelt: hamar légy kész,
Halotti ruhád mosom, nézd!
És alighogy ezt kimondta,
Szétfoszlott a kép, habokra. –

S máris álltam elbűvölten
Egy sötét és vad erdőben,
A fák az ég felé nyúltak,
Elképedve álltam én csak.

Hallga! Mily tompa visszhang szól
Mennydörgésként a távolból.
Sietve árkon bokron át
Kerestem én a zaj okát.

Zöld mező kellős közepén
Hatalmas tölgy áll, int felém;
És nézd! A csodás lányka
A törzsét fejszével vágja.

Csapásra csapás, mindegyre,
Dalt dúdol, s lendül a fejsze;
”Fénylő vas, ragyogó,
Készül a tölgykoporsó!”

Mentem, s hozzá közeledtem,
Odasúgtam: Oh, mondd nekem,
Édes lányka, te szép csoda,
Ki fekszik majd bele, oda?

Gyorsan felelt: Ne légy oly fád,
Neked készül a szarkofág!
És alighogy ezt kimondta,
Szétfoszlott a kép, habokra. –

Fakón feküdt, halálra vált
Körben csak kopár pusztaság.
Nem tudtam már, rám mi hatott,
Hűs borzongással álltam ott.

S immár kóboroltam tovább,
Követtem egy fehér uszályt;
Siettem felé, s megálltam,
S lásd, szép lánykámra találtam.

A mezőn áll a fehér lány,
Gödörben ásva földet hány.
Nézni sem mertem; nem tudom,
Oly szép volt, s mégis borzalom.

Szép ifjú lány, kit vére hajt,
Oly csodásan dúdolt egy dalt;
”Ásó, ásó, éles széled,
Lapátolj tág vermet, mélyet!”

Mentem, s hozzá közeledtem,
Odasúgtam: Óh, mondd nekem,
Csodaszép lányka, az gyötör,
Mit jelent itt ez a gödör?

Gyorsan felelt: Nyugodj ma, ím,
Hűs sírod ásták ujjaim!
És míg így szólt a szép leány,
Mély sírgödör meredt reám.

S a verembe belenézve
Hűs borzongás hat át, végre,
És a sötét síri estben
Beléhulltam – s felébredtem.