Kihalt utcán jársz. Az éjszaka neszez,
Bakancsod vasa macskakövet sebez,
Bár vigyázva lépsz. Fehér vére riaszt.
Sötétet űzöl, bősz, rettegett pimaszt.

Álmod Árkádia, dicső Helikon,
S míg előre lépsz, az üresség befon,
Kutyák jelölnek, madarak csodálják,
Mint hajolnak rád ostornyeles lámpák.

Csak ami árnyék, csak az, ami semmi,
Művészetnek csak azt lehet nevezni.
Csontváz bólogat, képzelet ruházza;
Virágba borul a valóság fája.

Végül szilánkokra törsz minden tükröt,
Bedobod a végső Hudini-trükköt…
A kőre hajlasz. A név rajta ragyog.
Ámulva nézed: Hát mégis itt vagyok?