Álomképek 7.

Már együtt a pénzed, mért habozol hát?
Vérsötét legény, ne habozz tovább!
Sóváran ülök kis szobácskámban, csitt,
Éjfél közelg már, - csak jegyesem nincs itt.

Temetőben kelt hűs szellő összenyom.
Ti szellők, láttátok-e menyasszonyom?
Sápadt kísértetsereg itt terem,
Körém térdelnek, bólintva: Oh, igen!

Pakolj ki, mit hoztál, ez az egész,
Te ünnepi ruhás sötét csibész?
”A kegyelmes úr jöttét jelentem,
Sárkányvont kocsiján érkezik menten.”

Kis szürke emberke, vágyódsz, mire?
Halott mesterem, mondd, mi hajt ide?
Csöndben, szomorúan tekintett reám,
Fejét csóválta, s megfordult, az ám.

Miért vinnyog, nyüszít az a bundás fickó?
Fekete kandúrszem, oly csillogó.
Mit üvöltenek a lobogó hajú nők?
Mért dúdolt vén dajkám itt bölcsődalt előbb?

Vén dajkám s nótája ma otthon marad,
Az eiapopeia végleg elakad.
Ma van a menyegzőm, ünnepelek. -
Ni csak, jön már a kecses vendégsereg!

Ni csak! Ti urak, ez már gáláns eset!
Kézben van kalaptok helyett fejetek!
Ti csontváz emberkék, akasztófával,
A szél elült, késéstek rávall.

Jön már a vén Seprőnyél anyóka is,
Ah, áldj meg, anyóka, fiad nem hamis.
Reszketeg száj fehér arcban, móka:
”Mindörökké ámen!” szólt az anyóka.

Tucatnyi viharvert zenész jön elő,
Vak nő kezében sír a hegedű.
A bohóc, foltként tarka kabátján
Visz egy sírásót a hátán.

Tizenkét apáca vidám táncot lejt,
Kancsal kerítőnő vezeti e helyt
A sort, következik tizenkét csuhás,
Gúnydalt fújnak, ez a korál kicsit ma más.

Zsibárus úr, üvölt, hogy belekékül,
Tisztítótűzben bundád nekem végül
Nem segít, ott csak ingyen tüzelnek,
S a fűtés nem fa, de koldus vagy herceg.

Koszorúslányok: púposak, görbék,
Bukfencezve maguk majd összetörték.
Ti bagolyarcú madárijesztők, hé,
Hadd lehessek egyszer kereplőtökké!

Sürgölődik az egész pokol,
Lármáznak, nyüzsögnek, és bővül a sor,
S most a kárhozatkeringő csöndel,
Csitt, csitt! Szép kedvesem jötte közel.

Csőcselék, csendet most, vagy hordd el magad!
Alig hallom így a saját hangomat -
Ej, hát nem épp kocsit zörget az út?
Szakácsné! Hol vagy? Gyorsan nyiss kaput!

Üdvözlégy, kedvesem, szívem rád nevet,
Üdvözlégy, lelkész úr, foglaljon helyet!
Lelkésztalárból farok s lóláb
Lóg ki, s én vagyok alázatos szolgád.

Szép jegyesem, mért, hogy fogad vacog?
Lelkész úr iziben esketésbe fog;
Drága vérdíját megfizettem érte,
Semmiség, ha enyém leszel, megérte.

Térdelj le, édesem, most mellém e helyt! -
Itt van, s lelkem boldog örömtáncot lejt! -
Szívemre, hullámzó mellemre omol,
Átölelve tartom, vágyam ostromol.

Aranyfürtű haja kettőnkre borul,
Szíve a szívemen dobban, botorul.
Vágytól ég e két szív, zördül s szinte fáj,
Keres égi üdvöt, s fel a mennybe száll!

Szívek a boldogság tengerén,
Ott fenn, az istenek tenyerén;
Ám a csúcs előtt undor s bűz dobol,
Itt mindenen úr lett a pokol.

Az éjszaka sötét fia
Ki az áldozópapot adja;
Véres könyvből mormol ősi formulát,
Imája káromlás, átok, hogyha áld.

És károg és sziszeg, őrülten hörög,
Mintha zúg a tenger, mintha ég dörög; -
Felvillan valami, kék fénycsóva volt, -
”Mindörökké ámen!” az anyóka szólt.