Álomképek 8.

Úrnőm házából érkezém
Tébolyultan, éji homályban, s felém,
Amint a temetőt kerültem, láttam,
Sírok szóltak némán, sóváran.

A zenész sírköve csillogott;
Gonosz holdfény bevonta ott,
Suttog: testvérem, jövök, víg legény.
S ködfehéren jő egykor volt lény.

A zenész volt, ki most felmerült,
S a sírkőre fel, magasba ült,
Húrba csapott, zengett citerája,
Éles hang, a csendet vágja:

Hej! Ismered a régi dalt,
Egykor szívgyújtó diadalt,
Te lehangolt, bús hangszerem?
Angyal szerint mennyei örömök,
Pokol-szenvedély, így az ördögök,
S az ember úgy hívja – szerelem.

Az utolsó hang alig halt el,
Az összes sír körbe’ tárult fel;
Sok ködalak onnan tört elő,
A zenész köré gyűlt, hangjukban erő:

Szerelem! A hatalmad
Vetett nekünk itt ágyat,
Lezárta szemeinket,
Hej, most is csábít minket?

Zavartan üvölt, turbékol, nyöszörög
És zúg, morajlok, károg és csörög,
Zenész körül tolong őrült csapat,
S ő ismét vadul a húrokba csap:

Bravo! Örök őrület!
Áldás rátok!
Felfogtátok,
Bűvszavam miért remeg!
Folyton fekszünk, csendesen,
Síri csendben, szűk helyen;
Hát ma vígasság legyen!
Kedvünkre -
Csak más észre ne vegyen. -
Bolondok voltunk, míg éltünk,
És szerelmi szenvedélyünk
Őrülten ég lelkünkbe.

Szórakozzunk. Úgy ver szívem;
Mindenki mondja el híven,
Mi okozta a vesztét;
Fűtötte,
Széttépte,
Míg vadászta szerelmét.

Előlép a körből lengén, mint a szél
Egy sovány teremtés, dúdolva beszél:

Víg szabólegény voltam én
Tűvel és ollóval;
Fürge és gyors voltam én
Tűvel és ollóval;
Ám jött a mester lánya
Tűvel és ollóval;
És szívembe szúrt a fránya
Tűvel és ollóval.

A kísértetsereg kacaja vidám;
Halk, komoly alak jő, tétován:

Hős Rinaldo Rinaldini,
Schinderhanno, Orlandini
És Carlo Moor kiváltképp
Volt számomra példakép.

Szerelemben – becsszavamra -
Mint hőseim, lángra kapva
Égett a legszebb leány
Képe agyamba, az ám!

Sóhajtoztam, turbékoltam,
Szerelemtől megzavartan
Ujjam sietve tért be
Gazdag szomszéd zsebébe.

Ám a rendőr lecsap zordul,
Pedig sóvár könnyem csordul,
Vágytam felszárítani,
Zsebkendőt így húztam ki.

És míg kioktatott szépen,
Közrefogtak ott középen;
Befogadott a fegyház,
Ettől ragadt rám hagymáz.

Édes szerelmem derengett,
Ültem ott szövőszék mellett,
Míg Rinaldo árnya jött,
S végleg magához kötött.

A kísértetsereg kacaja vidám;
Kifestve, kimosdva új alak jön ám:

A színpad királya voltam;
Jól adtam a hősszerelmest.
Ti istenek! Így felmordultam,
Vagy gyengéd sóhaj szívrepeszt.

Mortimerként voltam a legjobb.
Mindig oly szép volt Mária!
Terített asztalnál az éhkopp;
Nem értett meg engem soha. –

És végül már kétségbeesve
”Mária, te szent!” szóltam én,
Tőrt kaptam fürgén kezembe -
Csak túl mélyen döftem belém.

A kísértetsereg kacaja vidám;
Fehér kabát jön előbbi után:

Katedráról fecsegett jó professzorom,
Fecsegett, s én elaludtam tőle,
De ezerszer jobb lett volna, ha tudom,
Értem pirul bájos lánya bőre.

Gyakran biccentett ablakából énfelém,
Virág virága, életem mécse!
Ám virág virága végül majd csak bányarém,
Száraz filiszter, gazdag étke.

Átok a nőkre s gazdag csirkefogókra!
Ördöggyökért kevertem boromba,
Halállal ittam áldomást, jó óra.
Így szólt: Vígan, nem vagyok goromba!

A kísértetsereg kacaja vidám;
Egy csíkkal nyakán előlép új cimborám:

Bor mellett hencegett a gróf; merő
Kincs vesz körül: szép lánykám, és sok drágakő.
Mit nekem, grófocskám, sok drágaköved?
Elnémít, ha lánykád szeme követ.

Ugyan kincseid őrzi rigli és zár,
S parancsodra népes szolgahad vár,
De mit nekem szolgák és rigli meg zár;
A létra végén szerelmem áll.

Kedvesem ablakán kopogtam hát,
Alulról szidalom hangja jön át;
”Finom gazfickó, résen kell, hogy legyen,
Hisz’ a drágakövet is szeretem.”

Így gúnyol a gróf, és nyakon ragad,
S ujjongva körülvesz a szolgahad.
”Ördögbe, zsiványok! Tolvaj nem vagyok,
Szerelmem hív, kiért szívem dobog!”

Nem segít fecsegés, sem jótanács,
Nyakamra kurtán hurkot vetett ma más;
Hogy a nap feljött, csak csodálkozott,
Az akasztófán én lógtam ott.

A kísértetsereg kacaja vidám;
Kezében fejével újabb zsivány:

Szerelmi bánat sose múlt,
Kezemből puskám is kihullt,
Fán ült a holló, lesne még,
S rám kiáltott: Fejét vegyék!

Oh, ott is galambom érzem,
Honi kedveshez hajt vérem,
Gondolatom árkon bokron
Körbefürkész, hozzá oson.

Ah, mi zaj, mi turbékolás?
Két gerlice, mi lenne más.
Fegyverrel kézben osontam,
S szerelmemre leltem ottan.

Galambocskám volt, jegyesem,
S ölelgette egy idegen.
A vén vadász célba talál:
Vérbe’ fekszik, bére halál.

Utolsó út: hóhérszekér, -
S magam benne a főszemély -
Át az erdőn. Az arcom ég,
Holló kiált: Fejét vegyék!

A kísértetsereg kacaja vidám,
S végül előlép zenész pajtikám:

Egykor kedvesemről daloltam,
A szép dal véget ér,
Ha szíved megrepedt, legottan
Minden szép dalod hazatér.

A kísértetsereg kettőzött erővel
Kacag, vad körtáncot jár s dől el,
A toronyóra egyet üt,
A sírba bőgve térnek. Csend mindenütt.