Árkádiába térve
Hókon legyint a béke.
Pásztor s pásztorleányka
Csak vár, s a szája tátva,

Fehér peplonba’, gyolcsba’,
De lásd, megírva sorsa.
Nincs már városban, falun,
Eltűnt a pajkos faun,

Hallgat már tegnap óta
Az énekes kabóca;
A pincezugba bújva
Reméli, így megússza.

Megemlékezve róla
Bús nótát zeng a flóta,
Két napja szomjan-éhen
Fújja a szerencsétlen.

Reménység dől ma romba:
Nem volt eső, nincs gomba,
Kecskénknek sincs több teje,
Megitta a gödölye.

S mikor leszáll az este,
Könny hull a híg levesbe,
A fantázián kifog
A köret: megfőtt cirok.

Csendben telnek a percek,
A serpenyőben serceg
Időtlenségbe szökve
Pár sáska s méla szöcske.

Száz álmos csillag pislog,
Szellő súg édes titkot.
Meddig tart még e béke?
Holnap is enni kéne!