Csak a víz - csak a szél
Van az úgy, hogy néha fennakad a szó,
Úgy érzed, mi bensőd kitölti, megöl.
Ezt csendben, kívülről megfigyelni volna jó,
De nem futhatsz el az érzések elől.
Van az úgy, hogy néha elszáll a lélek,
S egy idegen világban nézeget körül,
És csak csodálja, milyen furcsa ott az élet;
A régi kín egyre újabb szenvedést szül.
Van az úgy, hogy a víz egyre csak árad,
Minden hajszálam tövén új forrás fakad,
Hát átáztatja a földet, kidönti a fákat,
Sodorja magával, míg a parton fennakad.
Van az úgy, hogy a szél súg, míg átsuhan
Feletted, s hogy mit jelent, egyre csak lesed,
Gyorsul, erősödik, és már zúgó hangja van,
És mesél, dúdolgat, dalol és zeng csak neked
Már körülvesznek, ellepnek a vizek.
Van az úgy néha, hogy az ember fuldokol,
Mégis, mi fontos azt magaddal viszed,
A cél a túlparton álló csipkebokor.
Feszül a bensőm, közeleg a vihar,
Fölém borulnak fekete fellegek;
Mi összegyűlt bent, most kitörni akar,
Ám megrekednek mind a sunyi szelek.
Csöndben nyugszom, mint kit nyugalma elhagyott,
És ijedtében most magában beszél.
S lám, itt a tömegben mégis magam vagyok,
Velem senki sincs, csak a víz, csak a szél.
Csak hiszi az ember, hogy ő mindent kiáll.
Van az úgy néha, hogy élne, más helyett.
Világmegváltó csodákról prédikál,
Pedig csak hasában megrekedt a dreck.
|
|