A kandúr
Lakott nálunk egy kandúr,
Egy kis félénk, fekete,
De ha az idő langyul,
Már reszketett tenyere,
S útnak indult, víg macskazenével,
Szerencsét próbálni minden éjjel.
Puhán lépdelve a kertbe osont,
A szomszéd cicák közt nézni széjjel.
Reggelre halálra vált.
Az este szörnyű harc volt;
Erősebb kandúrt talált,
És bár gigászként harcolt,
Fájó bére várt enyelgés helyett,
Pár mázsás pofon, megtépett fülek.
– Ó jaj, szomorú még ránézni is! –
Vérző sebhelyek, s borzolt szőre lett.
Később meglett vigasza,
Voltak már sikerei.
Rég mondták, de igaz; a
Mestert gyakorlat teszi!
Hogy felnőtt, legerősebb mind között,
– Sok harca hatása kiütközött –
S ha hangja zengett a téren át,
A sok bánatos kandúr megszökött.
Egy borongós reggelen
Szomorú dolog történt;
Reggel helyén ne legyen,
Ilyen még nem volt. Főként
Az adott nyugtalanságra okot,
Hogy maga után semmilyen nyomot
Nem hagyott. Tán titkon remete lett,
Bűnbánón, mint sok kivénhedt kokott.
Mert azt, hogy egy rossz ember
Vágta vón agyba-főbe,
Nem hiszem. Egy testcsellel
Ezt mindig kikerülte.
Lehet, hogy unta a szűk világot;
Némi változatosságra vágyott,
S mivel itt már minden cicát ismert,
Más tájak cicái után látott.
Magyarázhatod úgy is:
Derogált neki versenyt
Nyávogni a sok bugris
Ifjonccal, tehát elment.
Megnősült, s kismacskáival játszik;
Már megrögzött filiszternek látszik,
S békésen él családja körében
A kandúrkor végső határáig.
|
|