Heinrich Heine: Dalok könyve
Lírai közjáték 38.
Elfeledett idők képe
Sírjából feltámad,
S mutatja, hogy éltem egykor,
Mint vágytam utánad.
Nappal álmodón bolyongtam
Az összes utcán sorban;
Az emberek bámulva néztek,
Oly bús és szótlan voltam.
Az éjszaka már jobb volt,
Üres volt minden utca;
Én és árnyékom hallgatag
Jártunk, minden titkom tudta.
Visszhangzottak lépéseim
Míg a hídon mentem át;
Felhőkből kibújt a hold,
S komoly szeme rám talált.
Álldogáltam házad előtt,
S bámultam egyre fel
Ablakodra, s tudtam, szívem
Kínja életre kel.
Tudom, hogy te ablakodból
Kinéztél oly gyakran,
S láttad, hogy a holdfényben mint
Álltam, mozdulatlan.
|
|